Miközben az különböző internetes ismerkedési felületeken gondolkodtam (de ezek a dolgok, amikről beszélek, vonatkoztatható a személyes ismerkedésre is), azon gondolkodtam, hogy a legtöbb ember görcsösen ragaszkodik egy párkapcsolathoz.

Tehát felmegyünk az ismerkedős oldalra, kapásból azzal kezdjük, hogy végigfuttatjuk a „kínálatot”, kizárjuk azokat, akik nem tetszenek, nem elég magasak, aztán beszélgetni kezdünk, „neked mi a munkád, mit akarsz egy párkapcsolattól, akarsz-e gyereket, szeretsz-e főzni” és ezek szerint rangsorolunk. Összehasonlítjuk ezt a pár dolgot a kívánságlistánkon szereplőkkel, és azzal találkozunk, aki megfelel a kívánalmaknak. Ez teljesen rendben is van. Vagy mégsem?
Azért ismerkedünk az interneten, mert nem igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Hanem megpróbálunk hasonló beállítottságú emberekkel megismerkedni, lehetőleg ezt sokkal nagyobb sikerrel, mint élőben. Hiszen ha valakivel élőben találkozunk, elég nagy az esély, hogy nem ugyanazokat szereti mint mi, és teljesen más az értékrendje az életben, mint nekünk. Míg az internetes portálok által eleve csak olyanokkal találkozunk, akik megfelelnek ezeknek a kívánalmaknak. Persze, attól még nem biztos, hogy élőben is tetszeni fog, hogy meglesz a vonzódás, hogy valóban úgy néz ki, ahogy…

De miért is ragaszkodunk ennyire görcsösen ahhoz, hogy mindenképp párt találjunk? Már meg sem ismerjük az emberek nagy részét, csak szelektálunk? Olyannakl már nem is beszélgetünk és még csak nem is csetelünk, akik nem lehetnek opcionális partnerek? Ezzel nem zárjuk ki az emberiség felét a megismerésből? Dehogynem! A nők kizárják a férfiakat, a férfiak a nőket. Átjárás nincs (főleg felnőttkorban, mikor már nincsenek osztálytársak), csak néha egy-egy barátságban, ami többnyire egyik féltől aztán szerelembe fordul át. Akkor az az ember már meg sem érdemli a figyelmünket, aki nem elég magas/kisportolt/csinos, vagy más dolgok érdeklik? Még ha nem is párkapcsolati szempontból, de nem akarunk egyáltalán embereket megismerni, esetleg tanulni tőlük vagy szélesíteni a látókörünket? Hiszen elég az internet, meg a munkánk, a hobbijaink, emberi kapcsolatokra már nincs is szükségünk?

Helyette görcsösen keressük azt a társat, aki nekünk való lenne… Ezáltal ha valaki már kábé megfelel a listánknak, rögtön idealizáljuk, beleszeretünk. Vagy a másik oldalról, görcsösen keressük ezt az embert, egy kapcsolatot minden áron, tehát „eladjuk magunkat”. Festünk magunkról egy képet, cicomázzuk, előadjuk, álcázzuk, hogy minél könnyebben elkeljünk a piacon? Hát ez a megoldás? Ezért mennek ilyen hamar szét a párkapcsolatok? Egyik sem önmagát mutatja, mindkettő idealizál, aztán csodálkozunk, hogy az illető mégsem felel meg annak a listának, amelyet akaratosan az orra elé dugtunk? Esetleg az idealizálás által már rögtön csak rózsaszínben látunk, és már nem érdekel minket a másik hibája? Később meg jön az önostorozás, hogy „már az elején láttam, hogy ilyen meg olyan, hogy lehettem olyan hülye, hogy erre nem figyeltem fel?”. Talán mert olyan görcsösen akartunk valakit magunk mellé, és a racionális énünket figyelmen kívül hagytuk?

Észrevettem, hogy az emberek már a második vagy harmadik randin kb. örök hűséget fogadnak egymásnak, meg mi most akkor örökké boldogan élünk, stb. Mikor még igazán nem is ismerik egymást! Időt sem hagytak maguknak, hogy megismerjék a másikat, beszélgessenek, és ne rögtön az lebegjen a szemük előtt, hogy „na, ebből lesz végre kapcsolat, na, ez végre komoly lesz, na, na, na?” Ahelyett, hogy azt kérdeznék: „Milyen ember ő, akivel szemben ülök?” „Hogy érzem magam vele?” „Mit gondolok erről az emberről?” „Mi az, ami tetszik benne, és mi az, ami nem tetszik?” stb. Ehelyett rögtön durr bele bumm, bele a kapcsolatba, jó ez, szép ez, olyan rózsaszín. Aztán mégsem működik. Nem baj, jöhet a másik. Felpróbáljuk az embereket, mint a zoknikat, aztán cseréljük. Nem lehetne, hogy sokáig csak ismerkedünk, beszélgetünk azzal a zoknival, mielőtt rögtön megvesszük? (Itt most nem feltétlenül a szexről beszélek, vagy nem csak arról).

Felnőtt korban a munkahelyi kapcsolatokon kívül már-már megszűnnek a baráti társaságok, éppen ezért nem ismerkedünk a szó szoros értelmében az ellenkező nemmel. Csak randizunk! Csetelünk a társkeresőn, aztán talizunk, felpróbáljuk a zoknit, pár hónap után kidobjuk aztán kezdődik előröl. Mennyivel egyszerűbb volt ez régen, amikor az emberek még összejártak, barátok barátai a barátok barátaival, és lehetett közvetlenül ismerkedni! Amikor egy hosszas, akár több hónapos ismeretség után (mikor már tudja az ember a másik jó és rossz oldalát, stb.) kezd el kialakulni egy kapcsolat.