"A pánikbetegség során hirtelen, látszólag mindenféle külső ok nélkül tör a betegre rosszulléttel járó szorongás. A fejlett országokban évről-évre nő a pánikbetegek száma."

A mai Bepillantóban egy szorongással, agórafóbiával és pánikbetegséggel küzdő hölggyel beszélgettem el a betegségéről, mindennapjairól.

– Leírnád nekem saját szavaiddal, mi az agorafóbia, a pánikbetegség, és szorongás, egy szóval, nálad milyen tünetekkel jár ez, melyik miben nyilvánul meg? 

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy rosszabb időszakaimban az életem olyan, mintha minden egyes nap egy fontos vizsgám lenne. Légszomj, idegesség, izzadó tenyér, hányinger, hasfájás, szívdobogás-érzés, szédülés, izomfeszültség. Ehhez gyerekként már úgy hozzászoktam, hogy ezt tartottam normálisnak. Ez a szorongás. A pánikbetegség olyan, mintha valaki belülről támadhatna meg folyamatosan, halálra rémisztenének a semmiből, sehol sem lehetek biztonságban tőle, minden sarokból leselkedik. És igen, egy pánikroham olyan halálfélelmet csinál, mintha ténylegesen veszélyben lennél egy tigris ketrecében. Ezáltal olyan helyzeteket is veszélyesnek találsz, amelyek teljesen biztonságosak, hiszen a rémségek belőled fakadnak. Az agorafóbia pedig olyan, mintha egy képzeletbeli kötél kötne össze a lakásoddal, ami bármikor elszakadhat, és örökre elveszhetsz a vadonban teljesen egyedül. Mint amikor gyerekkorodban elhagyod anyukádat a szupermarketben. Az otthon biztonsága az egyetlen egy, ahol elengedheted magad.

– Mikor kezdődtek ezek a „tünetek”? 

Gyerekkorom óta megvannak, már kiskoromban is félős voltam, visszahúzódó, szorongó, rosszul bírtam a szereplést. De a legelső pánikrohamom, és agorafóbiás időszakom valószínűleg olyan nyolcéves koromban lehetett.

– Volt valami, aminek hatására előjöttek, vagy nem lehet tudni, mitől alakultak ki? 

Hosszú-hosszú ideig jártam terápiára, úgyhogy nem annyira egyszerű ezt megfogalmazni. De a családomban a szüleim, sőt a nagyszüleim is küzdöttek/küzdenek hasonló gondokkal. Valószínűleg van ebben egy nagy adag biológia és genetika is, de a nehéz élethelyzetekre való reagálást is így tanultam meg. Általában nehezebb élethelyzetek hozzák ki belőlem a szorongósabb–pánikosabb korszakokat, sokszor nem figyelek magamra, és akkor hirtelen már alig tudok kikecmeregni belőle.

– Milyen hatással vannak ezek a hétköznapjaidra, miben hátráltatnak - ha hátráltatnak?

Vannak hátráltató tényezők. Például körülbelül három éve nem ülök tömegközlekedési eszközre egyedül (ez egyébként épp most kezd el javulni), de ezek közül is a repülőre ülés a legnehezebb, még a férjemmel vagy anyukámmal együtt is. Rosszabb korszakomban nem mertem kimenni az utcára egyedül, végképp nem mertem elmenni boltba egyedül (legrosszabb időszakomban a boltban nem mertem elmenni egy másik sorba a férjem nélkül). De sokszor tömegben is rosszul érzem magam. Nehezen jártam moziba, túl erős volt a hang és érzelmi hatás. Rosszul viselem, ha bizonyos helyekről nem lehet kimenni azonnal (busz, repülő). Nagyon rettegek az orvosi vizsgálatoktól is (az átlagosnál is jobban), és persze félek én a vizsgáktól és a szerepléstől is, de hogy is mondjam, az sokkal elfogadottabb, minthogy félek felülni egy buszra egyedül vagy félek bemenni a boltba. :)

– A környezeted mit szólt, amikor fény derült rá, hogy ezekkel küzdesz? 

A környezetemnek lehet előbb volt nyilvánvaló, mint nekem. Mivel a szüleim is hasonló gondokkal küzdöttek, ezért nem volt nehéz megértetnem velük, persze, akadtak konfliktusaink. A férjemnek elég nehéz volt alkalmazkodni hozzám, ugyanis – szerencsére – ő nem küzdött hasonló betegséggel, viszont így nehezebb volt megértenie, min is megyek keresztül.

– A friss ismeretséged hogyan reagál, amikor általában elmondod nekik?

Meglepő, de általában jól reagálnak (pedig szorongóként mennyire féltem attól mindig, hogy ez szégyellnivaló dolog), és sokszor találkozok olyanokkal, akiknek hasonló periódusaik voltak az életükben. Ha beszélek erről, akkor sokan megnyílnak nekem saját gondjaikkal kapcsolatban.  

– Van valami bevált módszered pl. a szorongás megelőzésére, vagy erre nem létezik ilyesmi? 

Folyamatosan próbálkozom, inkább úgy mondanám. :) A napi meditáció és sok–sok jóga nekem hosszútávon megoldás volt. Néha erőt merítek könyvekből, abból, hogy megosztom ezeket a gondolataimat, és nekem segít ebben az írás is, hogy feldolgozzam a szorongás előidézőjét jelentő problémát.

– Ha előjön a szorongás vagy a pánik pl., mivel tudsz segíteni magadon, van rá valami megoldás? 

Ez nagyon nehéz. Mostanság legjobban az vált be, hogy megpróbálom elfogadni és hideg fejjel leszögezni magamban, hogy ez most egy pánikroham, ez most szorongás (hogyha a fantáziám szárnyal, akkor azonnal jönnek azok a gondolatok, hogy „most halok meg” és az nem segít). Próbálom nem blokkolni a dolgot, hanem engedni a tüneteket. Ez irtó nehéz. És igyekszem elterelni a figyelmemet, amikor már jobban vagyok. Bevonódni valami tevékenységbe. Sokszor segít az is, ha tükörbe nézek, képeket nézegetek, és ehhez hasonlók.

– Létezik ezekre orvosi kezelés, ha igen, micsoda? 

Bevallom, nekem nem sok minden vált be. Voltam hosszú évekig terápián, az ideig–óráig segített, de aztán csak visszakúszott az életembe a pánikbetegség. Persze, léteznek rá gyógyszerek (nyugtatók, antidepresszánsok és szépséges társaik), de ezeknek mindig ellene voltam. Egyedül béta-blokkolót szedek, ami csökkenti mesterségesen a pulzusomat. De rengetegféle terápia létezik a szorongásra, pánikbetegségre, tele van velük az internet, még én sem próbáltam ki mindet. Rájöttem, hogy jobban érzem magam, ha másra terelem a figyelmet az életemben. Ettől függetlenül nem mondom, hogy ne menjen terápiára az, akinek hasonló gondjai vannak, sok belső feszültséget képes felszabadítani, van, akinél a kognitív–viselkedés terápia is nagyon bejön (nálam sajnos nem).

– Van valami tanácsod azok számára, akiknél mostanában derült ki, hogy pl. pánikbetegséggel küzdenek?

Hogy ne szégyelljék magukat érte. A mentális betegségek mindig kapnak egy értelmetlen billogot, amit végképp nem kellene magunkra vennünk. Attól, hogy valaki ilyen gonddal küzd nem gyengébb, mint az átlag, nem kevésbé értékes, mint az „egészséges” emberek. És végképp nem kell azokra hallgatni, akik azt mondják, hogy miért nem vagy képes összeszedni magad és stb. Nekem sokat segített az, hogy nem hasonlítgattam magam másokhoz. Hosszú éveken sírtam azon, hogy miért nem lehetek olyan, mint a többi ember, aki nyugodtan fel tud ülni a buszra, de rájöttem, hogy ennek így nincs értelme. Én ezzel küzdök, másnak más gondja van. Érdemes elgondolkozni azon, hogy mit ad nekünk ez a betegség, ami másnak nincs? Például én most kilábaltam egy rosszabb agorafóbiás időszakból, és sokkal inkább észreveszem a szépségeket magam körül. Tekintsünk rá extraként, bármilyen utálatos és nehéz dolog is.