A mai Bepillantóban egy asztmás beteggel beszélgettem. Úgy fest, ma ez már szinte „népbetegség”, mégis mi, akik nem küzdünk vele, nehezen tudjuk beleképzelni magunkat egy asztmás embertársunk helyébe. Bújjunk bele kicsit az ő bőrükbe.

– Mikor derült ki, hogy asztmás vagy?

Elmondásokból tudom, hogy egy éves koromban.

– Mik voltak a kezdeti tünetek, amire felfigyeltetek?

Azt hiszem az, hogy nem kaptam levegőt. Fuldokoltam, sípoltam, de ezeket is csak édesanyám szavaiból tudom.

– Mik most a tünetek?

Most szerencsére tünetmentes vagyok, nagyon ritkán érzem, hogy légszomjam van. Ilyenkor nehezebben veszem a levegőt, mint normális esetben.

– Nem tudjuk, hogy ez mitől alakul ki, jól tudom?

Kétféle asztma létezik. Egyik esetben az asztma tulajdonképpen egy túlérzékenységi reakció, nagyon sok minden kiválthatja – allergia valamilyen pollenre, porra, esetleg megerőltető fizikai munka, érzelmi reakció. A folyamat lényegében egy ördögi kör: a szervezetnek oxigénre van szüksége, az erek összehúzódnak, ami kiváltja a tüdőben a léghólyagok összehúzódását is, de így még kevesebb oxigén jut a szerveztbe, még nagyobb igény lép föl, és így tovább. A válaszaimban erre a fajtára utalok, ezt ismerem testközelből.

A másik fajtája szívelégtelenség talaján alakul ki. A szív nem tudja rendesen ellátni feladatát, nem tudja olyan mennyiségben pumpálni a vért, mint szükséges lenne, ezért a vér úgymond pang a tüdőben, folyadék gyülemlik fel a léghólyagokban, ami akadályozza az oxigén felvételét.

– Mi a különbség az allergia és az asztma között?

Az allergia gyakorlatilag testszerte bárhol felléphet, és igen változatos tüneteket produkál. Kiütések, viszketés, vagy éppen légszomj, az asztma, ételallergia esetén lehet hasmenés is. Az asztmáról pedig az előző kérdésnél beszéltem bővebben.

– Mit kell tenni asztmás roham esetén?

Vannak úgynevezett rohamoldó sprék, ezek gyorsan képesek oldani a simaizom összehúzódását a léghólyagokban és az erekben. Ezek egy percen belül enyhülést hoznak. Ha mégsem oldódik a roham, azt aztmás státusznak nevezzük, és kórházi kezelést igényel. Ilyenkor nagy mennyiségű szteroidot is adnak a betegnek.

– Van-e lehetőség ezek megelőzésére, s ha igen, hogyan?

A rohamokat lehet megelőzni, a kiváltó okokat kell kerülni. Ez minden érintettnél más és más. Jó, ha az érintett ezzel tisztában van.

– Mivel lehet kezelni az asztmát, te mivel kezeled? A gyógyszereken kívül jársz pl. sóbarlangba vagy ilyesmi? Mik a tapasztalataid ezekről?

Van ez sprém, vagyis inhalátorom, Symbicort a neve. Ez fenntartó kezelésre és rohamoldásra is használható, rendszeres inhalálással most tünetmentes vagyok.

Amikor kicsi voltam, és gyakrabban előjöttek a rohamok, jártunk sóbarlangba is. Ez sokat segít a légutak tisztításában. Nagyon emlékszem, mit mondott az akkori doktor nénim: két természetes hely van, ahol az asztmások nagyon jól érzik magukat és még gyógyulnak is, magas hegyek között és tengerparton. Közel laktunk a Magas-Tátrához, sokat kirándultunk ott. Szerintem a hegyi levegő segített nekem, hogy kinőjem a rohamokat, vagyis évekig tünetmentes voltam. Akkor jött elő megint, amikor terhes lettem az első gyerekemmel. A terhesség egy megváltozott élethelyzet, az ilyenek nagyon fel tudják borítani az egyensúlyban levő betegségeket, de ez más téma. Én sajnos annyira befulladtam, hogy a már említett asztmás státusz állt be nálam, és kórházba kerültem. Szteroidot, tüdőtágítót és oxigént kaptam egy hétig. Aztán rendbe jöttem, a kisbabának sem lett semmi baja, de rendszeresen kell használnom az inhalátorom.

– Az asztma gyógyítható vagy csak kezelhető egyébként?

Csak kezelhető egyelőre.

– Milyen nehéz ezzel együtt élni? A hétköznapokban hátráltat valamiben?

Szerintem ez attól függ, kinek milyen súlyos, milyen stádiumú asztmája van. Az enyém, amit tüdőasztmának neveznek orvosi nyelven, megfelelő terápiával és odafigyeléssel gyakorlatilag nem okoz panaszt, nem akadályozza a mindennapi életet. A szívelégtelenség talaján kialakuló asztma (szívasztma) más, ennek több fokozata van súlyosság szerint. Enyhe esetben is követel valamilyen szintű visszafogottságot, mondjuk egy ilyen beteg nem rohangál a lépcsőn. Súlyos esetben már a sík terepen való séta is fulladást vált ki, legsúlyosabb fázisban pedig a beteg már fekve sem kap levegőt, félig ülő testhelyzetben képes csak lélegezni, és a legkisebb megterhelés is lészomjat vált ki.

A mai Bepillantóban egy orvossal készítettem interjút. Vajon mi sarkall valakit arra, hogy erre a pályára lépjen, és mennyire nehéz eljutni a diplomáig? Mik a szakma előnyei és hátrányai?

– Miért döntöttél úgy, hogy orvosi pályára mész?

Mindig érdekelt az emberi test működése, szerettem az olyan ismeretterjesztő könyveket és filmeket, amik a testünkről, a test betegségeiről szóltak. Ebből következik, hogy imádtam a biológiát is. Szeretem meghallgatni az embereket, szívesen segítek ott, ahol tudok. Ezek már egyenesen vezettek az orvosira.

– Mikor született meg benned ez az elhatározás?

Későn érő típus vagyok, szeretek lötyögni a világban. Középiskolában dőlt el, merre is megyek tovább.

– Volt rád hatással valami a döntés terén, vagy egyedül jött az ötlet?

Teljesen egyedül döntöttem így, a családban nincs orvos, sem egészségügyi dolgozó.

– Milyen szakirányú orvos vagy egyébként?

Szemész rezidensként dolgozom, de jelenleg itthon vagyok GYED-en a két kislányommal.

– Nehéz volt ez az út, a sok tanulás? Ütköztél akadályokba?

Sokat kellett tanulni már az egyetemen is. Voltak mélypontok, amikor úgy éreztem, kész, én ezt nem vagyok képes megtanulni, sosem leszek orvos. Aztán összeszedtem magam és tovább mentem. Nehéz volt, nagyon. Sok gyakorlaton és szigorlaton kellett helyt állni, mire az ember átveheti a diplomáját. De az igazán nagy feladat ez után jön, a kiválasztott szakirányban is rengeteget kell tanulni, egészen specifikus dolgokat, és itt már minden „élesben megy”. Itt is nagyon sok akadály tolul az ember elé, de ha igazán akarja, meg tudja csinálni.

– Tudsz mondani néhány mondatot a magyar orvosi képzésünkről? Mi a véleményed erről?

Szerintem nagyon jó, mert nagy tudású emberek oktatnak, és megkövetelik, elvárják azt, hogy a hallgató aktívan részt vegyen az órákon. Ami szerintem hátrány, hogy nagyon sok hallgató van (persze, ez nem baj, kell az orvos), és a sok hallgató már-már egymás akadályozza egy gyakorlaton. Például nekünk is, a betegnek is kellemetlen, amikor tizenöten tolongunk egy kétágyas kórteremben, és mindenki próbálja megvizsgálni a szerencsétlen pácienst. Vagy amikor két hallgatóra jut egy egyszemélyes munkaasztal. Kellemetlen.

– Mit gondolsz az orvosi fizetésekről itthon?

Lehetne magasabb, de rezidensként sok támogatást kaphatunk, csak ugye meg kell pályázni. Most már friss szakorvosok is kapnak támogatást, plusz ott van még a túlóra/ügyeleti díj, a hiányszakma- vagy a veszélyességi pótlék. Ez utóbbiakat nem minden szakirányon lehet felvenni. Összességében úgy gondolom, jól megfizetik az orvosokat. Mióta elkezdtem dolgozni, jelentősen emelkedett a bérem.

– Gondolkodtál rajta, hogy külföldön praktizálj? Miért maradtál végül mégis itthon?

Igen, szóba került, közvetlenül az egyetem elvégzése után, amikor kerestem, hol helyezkedjem el. Férjemmel együtt szerettünk volna kimenni valahova, aztán különböző akadályokba ütköztünk. Először is mindenhova szakorvost, vagy legalább 3-4 év szakmai tapasztalattal rendelkező orvost keresnek. Másrészt azon a területen, ahol a férjem dolgozik, külföldön (pl. Németországban) nincs hely orvos számára, mert nem orvosi végzettségűek csinálják.

Azt szoktuk mondani, hogy itthon maradtunk kalandvágyból. :)

– A gyerekek mellett most is dolgozol? Milyen nehéz ezt kiviteleznetek?

Nem, jelenleg GYED-en vagyok, és egyelőre nem is tervezek visszamenni. Kisebbik lányom még csak 10 hónapos.

– Mik az előnyei és a hátrányai a munkádnak szerinted?

Előnye van sok, de szerintem mind szubjektív, és lehet, amit én annak gondolok, ez laikus számára nem az. Előnynek érzem, hogy emberekkel foglalkozom, segítek nekik. Öröm látni a gyógyulást, a mosolyt az arcokon.

Sajnos hátránya is akad. Ott van például az ügyelet, nálunk a szemészeten behívós rendszer van, azaz csak akkor kell bemenni, ha indokolt eset van. Ez még nem is baj, talán előny is lehet, viszont többször előfordult már, hogy az éjszaka közepén be kellett mennem, bent töltöttem több órát, majd másnap reggel fél nyolckor kezdtem a napot. Fárasztó. Szakrendelésben is dolgoztam már, és bizony akadt olyan nap, hogy 35-40, vagy még több beteget kellett ellátni. Nekem is rossz, a betegeknek is, mert senkire sem jut így annyi idő, amennyi szükséges lenne.

"A pánikbetegség során hirtelen, látszólag mindenféle külső ok nélkül tör a betegre rosszulléttel járó szorongás. A fejlett országokban évről-évre nő a pánikbetegek száma."

A mai Bepillantóban egy szorongással, agórafóbiával és pánikbetegséggel küzdő hölggyel beszélgettem el a betegségéről, mindennapjairól.

– Leírnád nekem saját szavaiddal, mi az agorafóbia, a pánikbetegség, és szorongás, egy szóval, nálad milyen tünetekkel jár ez, melyik miben nyilvánul meg? 

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy rosszabb időszakaimban az életem olyan, mintha minden egyes nap egy fontos vizsgám lenne. Légszomj, idegesség, izzadó tenyér, hányinger, hasfájás, szívdobogás-érzés, szédülés, izomfeszültség. Ehhez gyerekként már úgy hozzászoktam, hogy ezt tartottam normálisnak. Ez a szorongás. A pánikbetegség olyan, mintha valaki belülről támadhatna meg folyamatosan, halálra rémisztenének a semmiből, sehol sem lehetek biztonságban tőle, minden sarokból leselkedik. És igen, egy pánikroham olyan halálfélelmet csinál, mintha ténylegesen veszélyben lennél egy tigris ketrecében. Ezáltal olyan helyzeteket is veszélyesnek találsz, amelyek teljesen biztonságosak, hiszen a rémségek belőled fakadnak. Az agorafóbia pedig olyan, mintha egy képzeletbeli kötél kötne össze a lakásoddal, ami bármikor elszakadhat, és örökre elveszhetsz a vadonban teljesen egyedül. Mint amikor gyerekkorodban elhagyod anyukádat a szupermarketben. Az otthon biztonsága az egyetlen egy, ahol elengedheted magad.

– Mikor kezdődtek ezek a „tünetek”? 

Gyerekkorom óta megvannak, már kiskoromban is félős voltam, visszahúzódó, szorongó, rosszul bírtam a szereplést. De a legelső pánikrohamom, és agorafóbiás időszakom valószínűleg olyan nyolcéves koromban lehetett.

– Volt valami, aminek hatására előjöttek, vagy nem lehet tudni, mitől alakultak ki? 

Hosszú-hosszú ideig jártam terápiára, úgyhogy nem annyira egyszerű ezt megfogalmazni. De a családomban a szüleim, sőt a nagyszüleim is küzdöttek/küzdenek hasonló gondokkal. Valószínűleg van ebben egy nagy adag biológia és genetika is, de a nehéz élethelyzetekre való reagálást is így tanultam meg. Általában nehezebb élethelyzetek hozzák ki belőlem a szorongósabb–pánikosabb korszakokat, sokszor nem figyelek magamra, és akkor hirtelen már alig tudok kikecmeregni belőle.

– Milyen hatással vannak ezek a hétköznapjaidra, miben hátráltatnak - ha hátráltatnak?

Vannak hátráltató tényezők. Például körülbelül három éve nem ülök tömegközlekedési eszközre egyedül (ez egyébként épp most kezd el javulni), de ezek közül is a repülőre ülés a legnehezebb, még a férjemmel vagy anyukámmal együtt is. Rosszabb korszakomban nem mertem kimenni az utcára egyedül, végképp nem mertem elmenni boltba egyedül (legrosszabb időszakomban a boltban nem mertem elmenni egy másik sorba a férjem nélkül). De sokszor tömegben is rosszul érzem magam. Nehezen jártam moziba, túl erős volt a hang és érzelmi hatás. Rosszul viselem, ha bizonyos helyekről nem lehet kimenni azonnal (busz, repülő). Nagyon rettegek az orvosi vizsgálatoktól is (az átlagosnál is jobban), és persze félek én a vizsgáktól és a szerepléstől is, de hogy is mondjam, az sokkal elfogadottabb, minthogy félek felülni egy buszra egyedül vagy félek bemenni a boltba. :)

– A környezeted mit szólt, amikor fény derült rá, hogy ezekkel küzdesz? 

A környezetemnek lehet előbb volt nyilvánvaló, mint nekem. Mivel a szüleim is hasonló gondokkal küzdöttek, ezért nem volt nehéz megértetnem velük, persze, akadtak konfliktusaink. A férjemnek elég nehéz volt alkalmazkodni hozzám, ugyanis – szerencsére – ő nem küzdött hasonló betegséggel, viszont így nehezebb volt megértenie, min is megyek keresztül.

– A friss ismeretséged hogyan reagál, amikor általában elmondod nekik?

Meglepő, de általában jól reagálnak (pedig szorongóként mennyire féltem attól mindig, hogy ez szégyellnivaló dolog), és sokszor találkozok olyanokkal, akiknek hasonló periódusaik voltak az életükben. Ha beszélek erről, akkor sokan megnyílnak nekem saját gondjaikkal kapcsolatban.  

– Van valami bevált módszered pl. a szorongás megelőzésére, vagy erre nem létezik ilyesmi? 

Folyamatosan próbálkozom, inkább úgy mondanám. :) A napi meditáció és sok–sok jóga nekem hosszútávon megoldás volt. Néha erőt merítek könyvekből, abból, hogy megosztom ezeket a gondolataimat, és nekem segít ebben az írás is, hogy feldolgozzam a szorongás előidézőjét jelentő problémát.

– Ha előjön a szorongás vagy a pánik pl., mivel tudsz segíteni magadon, van rá valami megoldás? 

Ez nagyon nehéz. Mostanság legjobban az vált be, hogy megpróbálom elfogadni és hideg fejjel leszögezni magamban, hogy ez most egy pánikroham, ez most szorongás (hogyha a fantáziám szárnyal, akkor azonnal jönnek azok a gondolatok, hogy „most halok meg” és az nem segít). Próbálom nem blokkolni a dolgot, hanem engedni a tüneteket. Ez irtó nehéz. És igyekszem elterelni a figyelmemet, amikor már jobban vagyok. Bevonódni valami tevékenységbe. Sokszor segít az is, ha tükörbe nézek, képeket nézegetek, és ehhez hasonlók.

– Létezik ezekre orvosi kezelés, ha igen, micsoda? 

Bevallom, nekem nem sok minden vált be. Voltam hosszú évekig terápián, az ideig–óráig segített, de aztán csak visszakúszott az életembe a pánikbetegség. Persze, léteznek rá gyógyszerek (nyugtatók, antidepresszánsok és szépséges társaik), de ezeknek mindig ellene voltam. Egyedül béta-blokkolót szedek, ami csökkenti mesterségesen a pulzusomat. De rengetegféle terápia létezik a szorongásra, pánikbetegségre, tele van velük az internet, még én sem próbáltam ki mindet. Rájöttem, hogy jobban érzem magam, ha másra terelem a figyelmet az életemben. Ettől függetlenül nem mondom, hogy ne menjen terápiára az, akinek hasonló gondjai vannak, sok belső feszültséget képes felszabadítani, van, akinél a kognitív–viselkedés terápia is nagyon bejön (nálam sajnos nem).

– Van valami tanácsod azok számára, akiknél mostanában derült ki, hogy pl. pánikbetegséggel küzdenek?

Hogy ne szégyelljék magukat érte. A mentális betegségek mindig kapnak egy értelmetlen billogot, amit végképp nem kellene magunkra vennünk. Attól, hogy valaki ilyen gonddal küzd nem gyengébb, mint az átlag, nem kevésbé értékes, mint az „egészséges” emberek. És végképp nem kell azokra hallgatni, akik azt mondják, hogy miért nem vagy képes összeszedni magad és stb. Nekem sokat segített az, hogy nem hasonlítgattam magam másokhoz. Hosszú éveken sírtam azon, hogy miért nem lehetek olyan, mint a többi ember, aki nyugodtan fel tud ülni a buszra, de rájöttem, hogy ennek így nincs értelme. Én ezzel küzdök, másnak más gondja van. Érdemes elgondolkozni azon, hogy mit ad nekünk ez a betegség, ami másnak nincs? Például én most kilábaltam egy rosszabb agorafóbiás időszakból, és sokkal inkább észreveszem a szépségeket magam körül. Tekintsünk rá extraként, bármilyen utálatos és nehéz dolog is.

A mai Bepillantó rovatomon belül egy cukorbeteggel beszélgettem el. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis több, mint 70%-al nőtt a cukorbetegek száma Magyarországon. Jelenleg hozzávetőlegesen közel 772 ezren szenvednek diabéteszben, túlnyomó többségük esetében a túlsúllyal összefüggésbe hozott 2-es típust diagnosztizálják.
Az 1-es típusú diabétesz kialakulásának oka lehet például genetikai hajlam vagy korai környezeti provokáló hatások.

Először is, köszönöm, hogy válaszolsz a kérdéseimre. Hányas típusú diabéteszben szenvedsz?

1-es típusú cukorbeteg vagyok, analóg inzulinnal kezelt, szövődménymentes.

Milyen is az egyes típusú cukorbetegség?

Túl szakmaian nem tudom definiálni, de ez abból áll, hogy teljesen leállt a hasnyálmirigyem az inzulintermeléssel. Többféle cukorbetegség létezik, van, hogy nagyon pici korban jön elő, van, hogy később, van, hogy idős korban.

Amit az évek során megfigyeltem, hogy amennyi ember, annyiféle cukorbetegség. Vannak általános dolgok, de a végén úgyis a szervezetedhez igazodik a kezelés.

Sajnos, nem voltam olyan tájékozott, hogy észrevegyem a tüneteket, de így utólag tudom már, hogy bizony voltak jelek: lábgörcsök éjszakánként, hirtelen fogyás rendes étkezés mellett. (Ennek az utóbbinak örültem, „csak” 10 kg-t dobtam le pár hónap alatt, az pedig manapság már nem nagy kaland :D) Első féléves voltam az egyetemen, szóval mindent a stresszre, a fáradtságra fogtam. Eszembe nem jutott volna, hogy cukorbeteg vagyok. Általában nem szoktam mindenfélével az orvosomhoz futkározni, de miután egyre gyakrabban rosszul éreztem magam, bizony nem úsztam meg a dokit, aki rögtön rájött, mi a probléma. Következő úticél a kórház volt.

Mikor diagnosztizálták?

2014-ben diagnosztizáltak, 19 éves voltam.

Milyen ezzel együtt élni, könnyebb vagy nehezebb-e mint gondolnánk?

Hazudnék, ha azt mondanám könnyű. Inkább hozzászokik az ember, megtanul a szigorú diétával együtt élni. Ha jó oktatást kap az ember a betegségéről és igyekszik a legjobbat kihozni belőle, egyre könnyebb.

Szerencsére még nem estem össze vagy ilyesmi, mindig időben megérzem, ha valami baj van, és rögtön igyekszem megoldani a helyzetet.

Életem mottója lett Mordon professzor mondata a Harry Potterből: „Lankadatlan éberség!” :D

Milyen hatással van ez a mindennapjaidra, életedre?

Nagy hatással van az életemre. Például, négy éve nem aludtam fél nyolcnál tovább, és semmi nasizás. Olyan, mintha egy gépet kellene irányítanom, hiszen a szervezetem helyett dolgozom. Az értékeim függnek attól, mennyi inzulint adok be, mennyi szénhidrátot eszem. Gyors felszívódású? Lassú felszívódású? Mikor is cseréltem tűt? Jó inzulint adtam be? Függ még attól, mennyit mozgom, milyen az időjárás, milyen épp a csillagok állása. Jó, utóbbi vicc, de sokszor érzem úgy, hogy nem értem az okát épp miért magasabb, miért alacsonyabb a cukrom. Nehéz egyensúlyban tartani mindent.

Milyen hátrányai vannak?

Az egész betegség maga egy hátrány. De nekem a legjobban a nasizás hiányzik. Sosem voltam spontán ember, de néha hiányzik, hogy akkor egyek, amikor és amennyit akarok. Az egész napomat el kell terveznem, de azért túlzásba nem szabad vinnem. Legyen nálam elég inzulin, szőlőcukor, ennivaló, plusz ennivaló, innivaló stb. Nagy koncentrációt igényel az egész. Néha jó lenne egy-két napot pihenni.

Tudnál beszélni kicsit az inzulinos kezelésről, hogy mi ennek a menete, mit kell tenni pontosan?

Ha jól tudom, két féle típusa van az inzulinadagolásnak. Van a toll és a pumpa. (Van egy harmadik is, ami fecskendős, használat után eldobandó. Először ilyen inzulint kaptam, de szerintem határozottan jobb, ha magad szurkálhatod a tollal.)

Nekem két inzulintollam van (azért toll, mert úgy néz ki, mint egy írótoll :D Nagyon pöpec) Kettő, mert egyik a nappali, másik az éjszakai. Először humán inzulinnal kezdtem, két éve viszont már analóg inzulint használok. Az éjszakai egy bázis inzulin, ami egész nap hatással van a felszívódásokra, a nappali pedig gyorsabb inzulin, ami pár órával étkezés után hat.

Itt jobban megfogalmazzák a különbségeket inzulinfajták között:

http://www.diabet.hu/info.aspx?web_id=&sp=165

Naponta négyszer szúrom magam. A bázis inzulint a combom külső felébe szoktam adni, a nappalikat pedig a hasamba. De ezeken kívül lehetne a karomba, a popsimba vagy egyéb helyekre adni. Nekem ez a kettő tökéletesen bevált eddig, de adódhatnak az életben olyan helyzetek, hogy valahova máshová kell beadni. Izgi.

Hogyan szokott erre reagálni a környezeted, mikor elmondod nekik?

Akit érdekel, annak mindig jó hosszan elmesélem, mit takar az egész. Szerencsére, jól szokták fogadni az emberek. Nincs okom panaszra. :) Az kicsit fel szokott húzni, hogy mivel nem látszik rajtam (szerencsére) semmi, ezért van, hogy elfelejtkeznek róla. Vannak előnyei és hátrányai annak, hogy ez egy láthatatlan betegség.

Szerencsére nagyon sokat segít és maximálisan támogatnak a családtagjaim és a barátaim, szóval nem vagyok egyedül a betegségemmel. :) Ha épp meg kell állni az autóval utazás közben, mert inzulinadás ideje van, megállnak; ha meg kell mérnem séta közben a cukrom, megállnak anélkül, hogy morognának vagy ilyesmi.

Milyen az orvosi ellátás ebben a tekintetben, mik a tapasztalataid?

Szerencsésnek érzem magam, mert maximálisan meg vagyok elégedve az orvosi ellátással. Évente háromszor-négyszer kell mennem vérvételre és utána megbeszélni a kezelőorvosommal az eredményeim és esetleges változtatásokat.

Az étkezésedet ez hogyan befolyásolja?

Naponta háromszor eszem (reggeli, ebéd, vacsora) és ha éppen alacsonyabb a cukrom vagy többet mozgok a kelleténél, akkor tízóraizni és uzsonnázni is szoktam. Meg van adva, pontosan hány grammnyi szénhidrátot kell ennem és ahhoz van korrigálva az inzulin adagom. Arra is figyelnem kell, hogy legyen hosszabb és lassabb felszívódású szénhidrát is az étrendemben.

Őszintén, amióta cukorbeteg vagyok, sokkal egészségesebben, változatosabban étkezem.  Azelőtt sem tömtem magamba a sok cukros ételt, innivalót, de sokkal tudatosabban étkezem most.

​

A mai Bepillantóban egy orvosnak készülő diákot faggattam, aki elmondása szerint a kórházakban tapasztalt negatív élményei hatására úgy döntött, inkább pszichológus szeretne lenni. Szerettem volna megtudni, mik voltak azok a tapasztalatok, és mi is jár pontosan egy mai fiatal fejében pályaválasztáskor.

– Miért készültél orvosnak, miért szerettél volna az lenni?

  Bennem már egészen kiskoromban megfogalmazódott, hogy embereken szeretnék segítni a munkám kapcsán, s mivel tündéri gyermekorvosom volt, hamar elhatároztam magam a pálya mellett. Persze, egy gyermek sosem tudhatja, mi áll pontosan egy-egy munka mögött, de ahogy egyre idősebb lettem, egyre inkább érdeklődtem a biológia, azon belül az emberi szervezet működése iránt, és így az elképzelésemhez ez jó megerősítés volt.

– Miért döntöttél máshogy végül? Beszélj kicsit részletesen a tapasztalataidról!

Az első megrendülésem 10. osztályban volt, majd ismét visszatértem eredeti terveimhez mindaddig, amíg végzősként részt nem vettem egy boncoláson. Ott feküdt előttem egy ember, aki ugyanúgy a nagyszülőm, a szülőm, a testvérem, a szomszédom vagy akár én is lehettem volna. Hiába, abban a korban voltam (és vagyok), amiben folyamatosan szembesülök az élet valódi oldalával és igen, ez nagyon megrendítő. Persze, mondhatnánk, hogy nem muszáj patológusnak lennem, de sajnos az orvosi képzés igen szerves részét teszi ki a boncolás, a medikusok első évtől kezdve heti több alkalommal vesznek részt boncoláson, majd végzik ők is. Minthogy megrendültem, de az érdeklődésem nem veszett el, elkezdtem dolgozni a kórházban ápolóként. Sajnos, ez nemhogy megerősített volna az elképzelésemben, hanem teljesen elvesztettem általa a motivációmat. Aki az egészségügyben dolgozik, hozzá kell szoknia, hogy esetként kezelje a betegeket; hogy meghalnak a kezei közt a betegek; hogy a beteg, aki tegnap még vidám, életerős és tünetmentes volt, tegnapról mára teljesen leépült vagy akár életét vesztette. Ehhez nem mindenki tud hozzászokni, köztük én sem.
Tehát így történt, hogy ismét döntés elé kerültem a jövőmet illetőleg.

– Miért döntöttél végül a pszichológia mellett, mitől gondolod, hogy ez jobb lesz?

A szándék, hogy segítsek az embereken, megmaradt, s ezen a vonalon szerettem volna továbbmenni. Sokáig nem akartam pszichológiával foglalkozni, én mindig magamban szerettem lerendezni a lelki problémákat, de rájöttem, nem mindenki képes erre. Lelkiekben ez is embert próbáló, de a betegség lefolyása, a kezelés mégsem annyira radikális, mint egy fizikai betegségnél, nem én döntök egy ember élete felett egy műtét kapcsán. Emellett ha belegondolok, mindig érdekelt, mi van az emberekkel, szívesen meghallgattam mások gondolatait, szívesen adtam tanácsot, szóval úgy gondolom, adott a lehetőség. 

- Mit gondolsz, kik mennek manapság orvosnak, pszichológusnak? Gyakori a kivándorlás a csoporttársaknál?

 Szerintem nem lehet általánosítani, a mi osztályunkból sokan készültek orvosnak, ebből jelenleg kettő maradt az eredeti elképzelésnél, de náluk inkább az érdeklődés, mintsem a segítőkészség volt a meghatározó pályaválasztásnál, el tudom képzelni, hogy ők (is) kutató irányba mennek majd tovább. Voltak, akiknél szülői nyomás formálta a továbbtanulási szándékot, megint mások hozzám hasonlóan segíteni szerettek volna. S ezeken az eseteken felül is biztosan számtalan példát találnánk arra, ki miért tanul(t) orvosnak. Pszichológiánál hasonlókat tudnék említeni, bár ha jobban belegondolok, ott egy kicsivel az érdeklődés, a lelki folyamatok ismerete, a miértek megválaszolásának szándéka meghatározóbb, mint segítő szándék, a gyógyítás. 

– Te itthon szerettél volna/szeretnél praktizálni?

 Nem tudom. Sokszor képzeltem el a jövőmet, olykor külföldön, olykor itthon, most mégsem tudom, mit szeretnék majd. Szeretem az anyanyelvünket, az országot, itt nőttem fel, itt van a családom, mégsem tartom kizártnak, hogy külföldre költözzek néhány évre. Nem a fizetés, a megélhetés, a politikai helyzet milyensége végett, egyszerűen kíváncsiságból és kalandvágyból.

– Mit gondolsz a mai pszichológusok/másmilyen orvosok helyzetéről itthon és külföldön?

 Itthon éltem és tapasztaltam, tehát a külföldiről nem tudok nyilatkozni. Mind az orvosok, mind a pszichológusok társadalmilag megbecsültek, s mindenféle magánpraxis vagy hálapénz nélkül meg tudnak élni a fizetésükből. A munkájukhoz mérten alulfizetettek, de azért mégsem nyomorognak, sőt. Ám emellett nagyon sokat kell dolgozniuk, nagyon túlterheltek, nem is csodálom, hogy sokan befásulnak. Ápolóként a neurológián dolgoztam, ahol este hattól reggel hatig 20-30 betegre egyetlen orvos volt, s magában a kórházban is ő személyesítette meg az egyetlen neurológust. A pszichológusok, akik nem magánrendelésben dolgoznak, szintén túlterheltek, egy-egy betegnek akár csak többhetente tudnak időpontot adni, ami nem túl célravezető egy komoly betegség esetén. Szóval, ha engem kérdezel, kevesebb munkát és magasabb bért adnék nekik, hogy éreztessem a munkájuk fontosságát és a megbecsülésüket.

- Mit tanácsolnál azoknak, akik eljátszadoznak az orvosi pálya gondolatával?

Ha valakit érdekel, akkor hajrá. Ellenben tudni kell, hogy az egyetem nagyon-nagyon nehéz, nagyon sokat kell seggelni, s mire szakos orvos lesz valakiből, az több, mint 10 évet is igénybe vezet, csúszás nélkül. Ha valaki nem szeret tanulni, nem ajánlom, mert egyetem után is folyamatosan tanulni, képezni kell magad, mondhatnánk, hogy élethosszig tartó tanulást jelent az orvosi hivatás. Ezenkívül nem szabad undorodni, az emberi élethez kapcsolódó folyamatokat épp olyan természetesnek kell kezelni, mint amilyen is. Ezenkívül számolni kell azzal, hogy ez egy nagyon felelősségteljes munka, itt mindig nagyon kell figyelni. Nagyon sok panaszkodást, problémát kell majd végighallgatni, sok életutat végigkövetni, amihez kell egyfajta szociális érzékenység, de emellett tudni kell függetleníteni magad a munkád során, szóval summa summarum, nagyon összetett, hogy mi minden szükségeltetik hozzá, de mégis azt mondom, hogy akit érdekel, aki érzi magában az elhivatottságot, az vágjon bele. Ha valaki nem gondolja elég komolyan, már az emelt érettségiig sem fog eljutni, szóval egyetemig általában tényleg azok jutnak el, akiket igazán érdekel. :D