Nem tudom, melyik generációt hogy nevelik, ma már biztos sokkal előrébb jár a tudomány, mint az én gyerekkoromban. De szerintem még ma is kevés ember tudja, hogy étkezés után nem szabad azonnal fogat mosni, bizony várni kell vele fél/egy vagy akár két órát is.

A minimum a fél óra, ugyanis evéskor savas közeg jön létre a szájüregben, ami bizony kikezdi a fogzománcot, sérülékenyebbek ilyenkor a fogak. Azt tudjuk ugye, hogy a gyümölcsök, cukros ételek és üdítők károsak a fogzománcra, mert a zománcréteg könnyen felpuhulhat. Ez már eleve nem hangzik túl jól, ráadásul ha ezután rögvest erős fogmosásba kezdünk, a zománc sokkal könnyebben megkopik, hisz gyakorlatilag beledörzsöljük a savat a fogunkba… Így lesz könnyen és gyorsan lyukas fogunk.

Ha speciel eleve nagyon savas italt-ételt fogyasztasz, pl. kóla, gyümölcslé, akkor pedig még nagyobb szünetet érdemes beiktatni az evés/ivás és a fogmosás közé, megvárni, míg a szánk PH értéke visszaáll a normálisra. Kérdés, hogy ezt hányan tudják, és így tanítjuk-e ezt meg a következő generációnak.

Mindemellett nagyon sokan manapság sem használnak fogselymet, pedig pláne az összenőtt fogaknál gyakorlatilag lehetetlen pusztán fogkefével megtisztítani a fogainkat, ugyanis az ételmaradék a két fog közé bizony könnyen beeszi magát. A fogselyemmel viszont (a fogpiszkálónál milliószor könnyebben) eltávolíthatjuk ezeket az ételmaradékokat, és könnyebben megőrizhetjük fogunk egészségét.

Nagyon fontos még megemlíteni, hogy nem mindegy, milyen szájvizet használunk. A fogzománcunk oldódási PH-ja ugyanis 5,5-5,2 alatt van: tehát ha ennél kisebb az érték, oldódni kezd, ha nagyobb, akkor nem.

Az alábbi táblázatból jól látható, hogy sok szájvíz PH-ja nem haladja meg az 5,5-5,2-t, vagyis gyakorlatilag a fogzománcot feloldhatja. Persze, a nyálunk ezt a hatást gátolja, mégis kitűnnek nagyon alacsony értékek, szóval érdemes inkább olyan szájvizet választanunk, amelynek a PH értéke a fentebb írt érték fölött van. Ha ezt a táblázatot ráadásul összevetjük azzal, amelyik a szájvizek összetevőit nézi (melyikben van káros, vagy mérsékelten káros), akkor egyértelműen kitűnik, hogy a HerbaDei teljesít a legjobban.

Ezzel szemben a Listerine PH értéke jóval alacsonyabb mint a fentebb írt érték, veszélyes összetevőt is tartalmaz, és a baktériumölő tulajdonsága is kb. a fele a fentieknek. A HerbaDei persze ötezer forintos áron érhető el (viszont hígítva használandó), előnye, hogy 100%-ig természetes. A PH érték alapján azonban még szintén jól teljesít a Sensodyne, a Colgate Plax és az Oral-B. Viszont szakirodalmi adatok alapján a magas gátlási zónájú, vagyis erős baktériumölő Colgate Plaxot és Oral-B-t inkább csak terápiás céllal kellene használnunk. Itt láthatjátok a baktériumölő hatásukat:

Kizárásos alapon tehát ér-érték arányban a Sensodyne az, ami megfelel a PH javaslatnak, és közepes gátlási zónával rendelkezik (az már más kérdés, hogy annak is van 2 veszélyes összetevője). Aki teljes védelmet akar és a pénztárcáját sem félti, az viszont minden bizonnyal HerbaDeit vesz. Érdekes, hogy a fogkrémek körül nincs ekkora felhajtás, mert állítólag mindegyik megfelel az alapkövetelményeknek, ezen belül már a mi dolgunk, hogy érzékeny fogra vagy fehérítős stb. fogkrémet választunk-e.

 Összegező táblázat:

No, és mikor cseréltétek le legutoljára a fogkeféteket? A fogorvosok szerint évente minimum négyet kéne elhasználnunk.

A mai Bepillantóban egy orvossal készítettem interjút. Vajon mi sarkall valakit arra, hogy erre a pályára lépjen, és mennyire nehéz eljutni a diplomáig? Mik a szakma előnyei és hátrányai?

– Miért döntöttél úgy, hogy orvosi pályára mész?

Mindig érdekelt az emberi test működése, szerettem az olyan ismeretterjesztő könyveket és filmeket, amik a testünkről, a test betegségeiről szóltak. Ebből következik, hogy imádtam a biológiát is. Szeretem meghallgatni az embereket, szívesen segítek ott, ahol tudok. Ezek már egyenesen vezettek az orvosira.

– Mikor született meg benned ez az elhatározás?

Későn érő típus vagyok, szeretek lötyögni a világban. Középiskolában dőlt el, merre is megyek tovább.

– Volt rád hatással valami a döntés terén, vagy egyedül jött az ötlet?

Teljesen egyedül döntöttem így, a családban nincs orvos, sem egészségügyi dolgozó.

– Milyen szakirányú orvos vagy egyébként?

Szemész rezidensként dolgozom, de jelenleg itthon vagyok GYED-en a két kislányommal.

– Nehéz volt ez az út, a sok tanulás? Ütköztél akadályokba?

Sokat kellett tanulni már az egyetemen is. Voltak mélypontok, amikor úgy éreztem, kész, én ezt nem vagyok képes megtanulni, sosem leszek orvos. Aztán összeszedtem magam és tovább mentem. Nehéz volt, nagyon. Sok gyakorlaton és szigorlaton kellett helyt állni, mire az ember átveheti a diplomáját. De az igazán nagy feladat ez után jön, a kiválasztott szakirányban is rengeteget kell tanulni, egészen specifikus dolgokat, és itt már minden „élesben megy”. Itt is nagyon sok akadály tolul az ember elé, de ha igazán akarja, meg tudja csinálni.

– Tudsz mondani néhány mondatot a magyar orvosi képzésünkről? Mi a véleményed erről?

Szerintem nagyon jó, mert nagy tudású emberek oktatnak, és megkövetelik, elvárják azt, hogy a hallgató aktívan részt vegyen az órákon. Ami szerintem hátrány, hogy nagyon sok hallgató van (persze, ez nem baj, kell az orvos), és a sok hallgató már-már egymás akadályozza egy gyakorlaton. Például nekünk is, a betegnek is kellemetlen, amikor tizenöten tolongunk egy kétágyas kórteremben, és mindenki próbálja megvizsgálni a szerencsétlen pácienst. Vagy amikor két hallgatóra jut egy egyszemélyes munkaasztal. Kellemetlen.

– Mit gondolsz az orvosi fizetésekről itthon?

Lehetne magasabb, de rezidensként sok támogatást kaphatunk, csak ugye meg kell pályázni. Most már friss szakorvosok is kapnak támogatást, plusz ott van még a túlóra/ügyeleti díj, a hiányszakma- vagy a veszélyességi pótlék. Ez utóbbiakat nem minden szakirányon lehet felvenni. Összességében úgy gondolom, jól megfizetik az orvosokat. Mióta elkezdtem dolgozni, jelentősen emelkedett a bérem.

– Gondolkodtál rajta, hogy külföldön praktizálj? Miért maradtál végül mégis itthon?

Igen, szóba került, közvetlenül az egyetem elvégzése után, amikor kerestem, hol helyezkedjem el. Férjemmel együtt szerettünk volna kimenni valahova, aztán különböző akadályokba ütköztünk. Először is mindenhova szakorvost, vagy legalább 3-4 év szakmai tapasztalattal rendelkező orvost keresnek. Másrészt azon a területen, ahol a férjem dolgozik, külföldön (pl. Németországban) nincs hely orvos számára, mert nem orvosi végzettségűek csinálják.

Azt szoktuk mondani, hogy itthon maradtunk kalandvágyból. :)

– A gyerekek mellett most is dolgozol? Milyen nehéz ezt kiviteleznetek?

Nem, jelenleg GYED-en vagyok, és egyelőre nem is tervezek visszamenni. Kisebbik lányom még csak 10 hónapos.

– Mik az előnyei és a hátrányai a munkádnak szerinted?

Előnye van sok, de szerintem mind szubjektív, és lehet, amit én annak gondolok, ez laikus számára nem az. Előnynek érzem, hogy emberekkel foglalkozom, segítek nekik. Öröm látni a gyógyulást, a mosolyt az arcokon.

Sajnos hátránya is akad. Ott van például az ügyelet, nálunk a szemészeten behívós rendszer van, azaz csak akkor kell bemenni, ha indokolt eset van. Ez még nem is baj, talán előny is lehet, viszont többször előfordult már, hogy az éjszaka közepén be kellett mennem, bent töltöttem több órát, majd másnap reggel fél nyolckor kezdtem a napot. Fárasztó. Szakrendelésben is dolgoztam már, és bizony akadt olyan nap, hogy 35-40, vagy még több beteget kellett ellátni. Nekem is rossz, a betegeknek is, mert senkire sem jut így annyi idő, amennyi szükséges lenne.

​

A mai Bepillantóban egy orvosnak készülő diákot faggattam, aki elmondása szerint a kórházakban tapasztalt negatív élményei hatására úgy döntött, inkább pszichológus szeretne lenni. Szerettem volna megtudni, mik voltak azok a tapasztalatok, és mi is jár pontosan egy mai fiatal fejében pályaválasztáskor.

– Miért készültél orvosnak, miért szerettél volna az lenni?

  Bennem már egészen kiskoromban megfogalmazódott, hogy embereken szeretnék segítni a munkám kapcsán, s mivel tündéri gyermekorvosom volt, hamar elhatároztam magam a pálya mellett. Persze, egy gyermek sosem tudhatja, mi áll pontosan egy-egy munka mögött, de ahogy egyre idősebb lettem, egyre inkább érdeklődtem a biológia, azon belül az emberi szervezet működése iránt, és így az elképzelésemhez ez jó megerősítés volt.

– Miért döntöttél máshogy végül? Beszélj kicsit részletesen a tapasztalataidról!

Az első megrendülésem 10. osztályban volt, majd ismét visszatértem eredeti terveimhez mindaddig, amíg végzősként részt nem vettem egy boncoláson. Ott feküdt előttem egy ember, aki ugyanúgy a nagyszülőm, a szülőm, a testvérem, a szomszédom vagy akár én is lehettem volna. Hiába, abban a korban voltam (és vagyok), amiben folyamatosan szembesülök az élet valódi oldalával és igen, ez nagyon megrendítő. Persze, mondhatnánk, hogy nem muszáj patológusnak lennem, de sajnos az orvosi képzés igen szerves részét teszi ki a boncolás, a medikusok első évtől kezdve heti több alkalommal vesznek részt boncoláson, majd végzik ők is. Minthogy megrendültem, de az érdeklődésem nem veszett el, elkezdtem dolgozni a kórházban ápolóként. Sajnos, ez nemhogy megerősített volna az elképzelésemben, hanem teljesen elvesztettem általa a motivációmat. Aki az egészségügyben dolgozik, hozzá kell szoknia, hogy esetként kezelje a betegeket; hogy meghalnak a kezei közt a betegek; hogy a beteg, aki tegnap még vidám, életerős és tünetmentes volt, tegnapról mára teljesen leépült vagy akár életét vesztette. Ehhez nem mindenki tud hozzászokni, köztük én sem.
Tehát így történt, hogy ismét döntés elé kerültem a jövőmet illetőleg.

– Miért döntöttél végül a pszichológia mellett, mitől gondolod, hogy ez jobb lesz?

A szándék, hogy segítsek az embereken, megmaradt, s ezen a vonalon szerettem volna továbbmenni. Sokáig nem akartam pszichológiával foglalkozni, én mindig magamban szerettem lerendezni a lelki problémákat, de rájöttem, nem mindenki képes erre. Lelkiekben ez is embert próbáló, de a betegség lefolyása, a kezelés mégsem annyira radikális, mint egy fizikai betegségnél, nem én döntök egy ember élete felett egy műtét kapcsán. Emellett ha belegondolok, mindig érdekelt, mi van az emberekkel, szívesen meghallgattam mások gondolatait, szívesen adtam tanácsot, szóval úgy gondolom, adott a lehetőség. 

- Mit gondolsz, kik mennek manapság orvosnak, pszichológusnak? Gyakori a kivándorlás a csoporttársaknál?

 Szerintem nem lehet általánosítani, a mi osztályunkból sokan készültek orvosnak, ebből jelenleg kettő maradt az eredeti elképzelésnél, de náluk inkább az érdeklődés, mintsem a segítőkészség volt a meghatározó pályaválasztásnál, el tudom képzelni, hogy ők (is) kutató irányba mennek majd tovább. Voltak, akiknél szülői nyomás formálta a továbbtanulási szándékot, megint mások hozzám hasonlóan segíteni szerettek volna. S ezeken az eseteken felül is biztosan számtalan példát találnánk arra, ki miért tanul(t) orvosnak. Pszichológiánál hasonlókat tudnék említeni, bár ha jobban belegondolok, ott egy kicsivel az érdeklődés, a lelki folyamatok ismerete, a miértek megválaszolásának szándéka meghatározóbb, mint segítő szándék, a gyógyítás. 

– Te itthon szerettél volna/szeretnél praktizálni?

 Nem tudom. Sokszor képzeltem el a jövőmet, olykor külföldön, olykor itthon, most mégsem tudom, mit szeretnék majd. Szeretem az anyanyelvünket, az országot, itt nőttem fel, itt van a családom, mégsem tartom kizártnak, hogy külföldre költözzek néhány évre. Nem a fizetés, a megélhetés, a politikai helyzet milyensége végett, egyszerűen kíváncsiságból és kalandvágyból.

– Mit gondolsz a mai pszichológusok/másmilyen orvosok helyzetéről itthon és külföldön?

 Itthon éltem és tapasztaltam, tehát a külföldiről nem tudok nyilatkozni. Mind az orvosok, mind a pszichológusok társadalmilag megbecsültek, s mindenféle magánpraxis vagy hálapénz nélkül meg tudnak élni a fizetésükből. A munkájukhoz mérten alulfizetettek, de azért mégsem nyomorognak, sőt. Ám emellett nagyon sokat kell dolgozniuk, nagyon túlterheltek, nem is csodálom, hogy sokan befásulnak. Ápolóként a neurológián dolgoztam, ahol este hattól reggel hatig 20-30 betegre egyetlen orvos volt, s magában a kórházban is ő személyesítette meg az egyetlen neurológust. A pszichológusok, akik nem magánrendelésben dolgoznak, szintén túlterheltek, egy-egy betegnek akár csak többhetente tudnak időpontot adni, ami nem túl célravezető egy komoly betegség esetén. Szóval, ha engem kérdezel, kevesebb munkát és magasabb bért adnék nekik, hogy éreztessem a munkájuk fontosságát és a megbecsülésüket.

- Mit tanácsolnál azoknak, akik eljátszadoznak az orvosi pálya gondolatával?

Ha valakit érdekel, akkor hajrá. Ellenben tudni kell, hogy az egyetem nagyon-nagyon nehéz, nagyon sokat kell seggelni, s mire szakos orvos lesz valakiből, az több, mint 10 évet is igénybe vezet, csúszás nélkül. Ha valaki nem szeret tanulni, nem ajánlom, mert egyetem után is folyamatosan tanulni, képezni kell magad, mondhatnánk, hogy élethosszig tartó tanulást jelent az orvosi hivatás. Ezenkívül nem szabad undorodni, az emberi élethez kapcsolódó folyamatokat épp olyan természetesnek kell kezelni, mint amilyen is. Ezenkívül számolni kell azzal, hogy ez egy nagyon felelősségteljes munka, itt mindig nagyon kell figyelni. Nagyon sok panaszkodást, problémát kell majd végighallgatni, sok életutat végigkövetni, amihez kell egyfajta szociális érzékenység, de emellett tudni kell függetleníteni magad a munkád során, szóval summa summarum, nagyon összetett, hogy mi minden szükségeltetik hozzá, de mégis azt mondom, hogy akit érdekel, aki érzi magában az elhivatottságot, az vágjon bele. Ha valaki nem gondolja elég komolyan, már az emelt érettségiig sem fog eljutni, szóval egyetemig általában tényleg azok jutnak el, akiket igazán érdekel. :D