Börtön… egy kapcsolat? Börtön… a szingliség? Börtön az elméd, az agyad, a szíved és a lelked, amikor szenvedsz? Amikor egy rossz kapcsolatban vagy? Vagy amikor már szakítottál, és magányosnak érzed magad? Börtön a saját felfogásod, a gondolataid? Az élet, ahogy te látod?

Nem érdemlek jobbat annál, mintsem a konyhában tespedjek, munka mellett főzzek egy haspókra, aki aztán válogat, és egyszer nem mosogatna el? Nem érdemlek jobbat annál, mint hogy kiszolgáljak egy férfit, aki addig videókat néz a telefonján? Nem érdemlek jobbat, mint hogy folyton csak őt elégítsem ki, én ne kapjak semmit? Nem érdemlek jobbat, minthogy egy elvárásokkal teli új család tagja legyek? Főzzél, az anyagiakba bele ne szóljál, ha a férfi költekezik, hadd tegye. Ha hiteleket vesz fel, hadd tegye. Te nő vagy. A te dolgod a konyha, és hogy szülj.

Hova is? A szülőkhöz? Miért van, hogy a 30-as férfiak zöme otthon él, anyucinál? Miért van, hogy egy kapcsolatban pótanyát keresnek egy társkapcsolat helyett? Nekünk, nőknek ezzel kell beérnünk? Ennyi lenne a sorsunk? Istenem, elképzelem, ahogy a férfi olvasók majd megköveznek és feministának bélyegeznek. Már eleve valami hatásvadász címet kapok majd, mint, hogy „minden férfi bekaphatja”, pedig nem ezt mondom. Én csak kérdezek és rávilágítok. Lehet köpködni, hogy általánosítok. Nem teszem. De ti, nők, tudjátok, miről beszélek, nem? Szóval ezt nektek írom. Nem mertek ti sem beszélni ilyenekről. Tudom. Én sem. Általában.

Amikor éppen ismerkedős kedvemben voltam, megfigyeltem tehát, hogy a harminc körüliek otthon élnek. Értem én, van logikája, persze. Már ha legalább spórolnak. De úgy élnek otthon, hogy azt sem tudják, milyen gombok vannak a mosógépen? Hogy mennyibe kerül egy liter tej? Szerintem el van rontva, hogy az ötvenes anyák tutujgatják a fiaikat.

Gyere csak, kicsikém, kimostam az alsónadrágod, kivasaltam, drágám, kérsz egy kis rántott húst, vagy csináljak inkább tarját? Jaj, ugyan már, mi az a kis has, hát hízzál, aranyom, anyuka azért főz rád, hát a férfiember az ilyen. Nem, ne mosogass, pihenjél csak csillagom, holnapra hány fogást készítsek? Jut eszembe, itt a gyereknap, tudom, hogy már elmúltál harminc, csillagom, de adok azért egy kis pénzt, mégiscsak a gyerekem vagy. Azért találhatnál már egy kislányt magadnak. Az a múltkori nem volt rossz, csak hát nem akarta megtanulni, mifelénk hogy készítik a töltött káposztát. Ki hallott már ilyet? Pedig azt úgy kell, ahogy én csinálom, hiszen te ezt szoktad meg, ezt szereted… Engem nem érdekel, náluk hogy szokták. Meg nem is értem, miért várta el tőled, hogy mosogass, hát a férfinek nincs keresnivalója a konyhában, nem? Na, ne bánkódjál, nem volt ő neked való. Képes volt hétvégén kilenc óráig is aludni, ahelyett, hogy már ötkor segített volna nekem főzni. Milyen asszony lett volna belőle? És még azt mondta, hogy kár, hogy csak havonta néhányszor jössz haza a munkából, mégis hogy nevelne így gyereket, egyedül. Én annak idején hármótokat egyedül neveltem, még a szaros pelenkát is egyedül mostam. De ezek a mai lányok nem becsülik, nekik milyen könnyű. Te csak pihenjél, te dolgoztál mostanában eleget. Amit ő dolgozik, hát mi az, irodai munka. Majd találsz magadnak egy rendes lányt, aki gondoskodik rólad.

Szóval így megy? Miért nem tudunk felnézni a férfiakra? Azért, mert miközben „gondoskodunk” róluk, nagyjából olyanok, mint az ötévesek?

„Mit főztél? Éhes vagyok.” „Mi a kaja?” „Idebújsz az ágyba? Naaa, légyszi, naaa.” „Miért vagy fáradt? A főzés meg a házimunka miatt, aha, jó duma…” „Úgy volt, hogy anyához megyünk látogatóba, szóval készüljél, rögtön munka után.” „De azért igazán főzhettél volna is ma. Mi az, hogy mikor? Igen, anyához mentünk délután, de reggel, munka előtt? Anya mindig reggel főz rám”. „Most komolyan én csukjam be az ablakot? Nem látod, hogy nézem ezt a videót? Mi az, hogy én vagyok hozzá közelebb? Te is fel tudsz állni.” „Majd megmasszírozlak, ja… Majd holnap, de figyelj… nem kedveskednél nekem egy kicsit az ágyban?” „Te mondtad, hogy ide jöjjünk ma, úgyhogy te fizetsz, jó? Nálam amúgy sincs készpénz.”

Talán arra vagyunk predesztinálva, hogy a gyerekeink mellett a férjeinket is neveljük. De miért is a rácsodálkozás, hogy egy idő után nem tudunk az ilyen férfiakra felnézni? Hogy nem tudjuk bennük a férfit, csak a gyereket látni? Hogy nem bízunk rájuk semmit, meg megszokjuk, hogy majd egyedül úgyis megoldjuk? Hogy nem kívánjuk már meg őket, mert csak játszópajtás szintre süllyednek?

Akkor most csöndben megsúgom, mi az a hihetetlenül nagy, teljesíthetetlen elvárás, amit a nők szeretnének: Ha mindkét fél dolgozik, mindkét fél vezesse a háztartást. Munkamegosztás. A férfi is ott él, eszik, zuhanyzik, WC-zik, termeli a mosatlant, koszolja a házat. Nem csak a nő. Tehát neki is gondoskodnia kéne a környezetéről, kimosni a csapot, elmosogatni, teregetni. A feleség nem cseléd, nem anyuci. Elméletileg. Nem egy háziállat, akit csak tartani kell és használni. Mire vágyunk? Megértésre. Hogy néha közösen főzzük a vacsorát, vagy segédkezzenek a férfiak. Ha nem lennénk a munka-háztartás (+gyereknevelés, -gondozás) miatt leterhelve, talán a szexhez is több kedvünk lenne, nem? Egyáltalán, ha az ágyban több figyelmet kapnánk, kedvességet, törődést, jobban viszonoznánk, nagyobb kedvvel. Ha velünk is törődve lenne az ágyban, több kedvünk lenne akciózni. Ha nem csak az lenne a fő szempont, hogy a férfinak mindig jó legyen, a nőnek meg néha… Azt szeretnénk, ha társként működnétek, és úgy tekintenétek ránk. Ha nem elvárás lenne a kaja, a koszt, a szex, hanem közös projekt. Néha egy köszönöm. Beszélgetés. Néha egy reggeli kávé? Néha, hétvégén, egy, a férfi által elkészített ebéd. Több figyelem, kedvesség. Kevesebb vita. Megértés. Van ilyen, tudom.

Talán mi majd máshogy neveljük majd a fiainkat. Talán idővel nem csak néhány kivétel lesz, néhány elismerésre méltó férfi, hanem általánosan javul a tendencia. Talán ők is szeretnének majd felnőni… Ki tudja?