Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA
Tell the Truth

Alapdolgok, amiket elrontasz csajozásnál



Férfiaknak Csajozás Tanácsok Férfiakról

A következő cikkek ugyan az egészégről szólnak majd a blogomon, és Bepillantó rovatom alatt rengeteg interjú várható orvosokkal, orvosit otthagyókkal, ápolónőkkel, vegákkal, vegánokkal, különféle betegséggel küzdőkkel, mint pl. lyme kór, pánikbetegség, agórafóbia, cukorbetegség, glutén érzékenység, ekcéma stb., (tessenek Facebookon lájkolni, már márciusig előre vannak időzítve a posztjaim), azonban nem csak és kizárólag ezekben a témakörökben tervezek posztolni.

Így tehát ma hirtelen felbuzdulásból a csajozásról szeretnék beszélni. És mert úgy érzem, következő tanácsaim által szükségeltetik előre mentegetőznöm: mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezek teljesen klisés és fölösleges, alapvető tanácsok, szeretném leszögezni, hogy az elmúlt pár hónapnyi „húspiacon” való kalandozásom által bizony arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy márpedig a férfiaknak nem árt egy kis oktatás, és igen, sajnos az alapoktól kell kezdeni. Uraim, penetránsan rosszul tetszenek állni ezen a téren.

A legalapvetőbb dolog, ami máris nehézséget okoz: a köszönés! Értem, hogy XXI. század, de sokan még most sem szeretünk kezdeményezni és függetlenül attól, hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy erős amazonokká váljunk, akik egyik kezükben a fúróval, másikban a fakanállal egyensúlyoznak, azért még szeretnénk, ha egy férfi igenis kezdeményezne, és ránk köszönne. Tudom, hogy ez igen félelmetes feladat és gyakran elutasítással jár, viszont lehet ez is egy teszt: vajon melyik az az alfahím, aki igenis veszi a bátorságot és elénk állva ránk köszön (vagy netes ismerkedés esetén ránk ír). Nem olyan nagy elvárás ez.

Ha már ez megvan, én azt mondom, hétköznapi témákról tessenek beszélgetni. De ne azt a kérdést tegyük fel, hogy „mizu”, vagy „mi jót csináltál ma?”, mert erre maximum egy ismerősnek lehet válaszolni, de egy ismeretlennek semmiképp. Vegyünk témát az adott szituációból (élő találkozás esetén), vagy egyszerűen csak legyünk őszinték: „Szia! Nagyon szimpatikus vagy. Meghívhatlak egy kávéra?”
Persze, ha netes ismerkedésről van szó, akkor ne vágjunk máris bele a közepébe. Ha volt bemutatkozó szövege a hölgyeménynek, akkor nem árt esetleg arra rákérdezni, azzal kapcsolatban szóba elegyedni vele, esetleg szintén egy „szimpatikus vagy, van-e kedved ismerkedni”-vel indítani.

Férfiaknak Csajozás Tanácsok Férfiakról

Itt pedig úgy érzem, muszáj leszögeznem, miért a szimpatikus szót választottam. Azért, mert az kellemes, közel sem tolakodó, és nem olyan elcsépelt, mint a „jaj, de szép vagy, szép a szemed”, stb… Sajnos ez már annyira elcsépelt, ráadásul sokatok ötször-hatszor elmondja/leírja, amire igazán nem tudunk már mit reagálni a köszönömön kívül. Igazából a hiúságfényezésre nincsen szükség, szóval nem fogunk elkezdeni ellenkezni, hogy „jaj, ne mondd már”, ugyanakkor elég gyanús, hogy 1. vagy azt hiszitek, a fentebbi mondatok ismételgetése miatt a karotokba ájulunk, 2. vagy egyszerűen nincs jobb csajozós dumátok, esetleg szimplán beakadt a lemez.
Persze, találkozáskor jól tud esni egy „csinos vagy” (na, ez már mennyivel választékosabb megfogalmazás), egyszer talán el lehet lőni a „szép vagy” és a szép a szemedet is, de ne vigyétek túlzásba.

Ha sikerült már elbeszélgetni velünk, elárulom mi a teendő: hívjatok el minket randizni! Na, itt mi a bibi? Elárulom. Ne csak annyit kérdezzetek, hogy „Eljönnél velem valamikor kávézni?”. Persze, erre azt feleljük jó esetben, hogy igen, persze… Aztán meghalt az egész. Valaki árulja már el nekem, ilyenkor miért nem jut eszetekbe, hogy konkrétan időpontot kérjetek? Szóval, ha már így tettétek fel a kérdést, teljesen rendben van, de ne várjatok napokig a következő lépcsőfokkal (Mikor?), mert amennyiben tényleg egy kedves, szép lánnyal beszélgettek, benne van a pakliban, hogy amíg totojáztok, egy magabiztosabb személy elhódítja előletek, vagy a hölgy szimplán elveszti az érdeklődését irántatok. Miért? Mert vagy azt gondolja, nem tetszik nektek eléggé, vagy nem tart titeket elég talpraesettnek. Tehát, tessenek feltenni a kérdést: „Én kedden X órakor ráérek. Neked az megfelelő lenne, vagy van más időpont, amit javasolnál?”. Egyszóval fixáljátok le! Ne nekünk kelljen utánatok futni.

Férfiaknak Csajozás Tanácsok Férfiakról

És ha már randi… 20/19-szer mindegyikőtök azt várja, hogy a lány javasoljon helyet, ő találjon ki mindent, ő szervezzen meg mindent, ő irányítson. Pedig visszautalva korábbi bekezdésemre, szeretnénk, ha TI udvarolnátok nekünk és nem fordítva. Miért akarjátok ennyire kiengedni a kezetek közül az irányítást? A későbbiekben akkor szeretnétek papucsok lenni, vagy mi a helyzet? Azt látom, a többség egyáltalán nem jár sehova kocsmákon, pubokon kívül, és még csak véletlenül sem néz utána, milyen randevúzásra alkalmas helyre tudja elvinni a lányokat. Pedig nektek sem nagyobb erőfeszítés az a pár kattintás, mint nekünk, és megnézni, milyen kávézók/teázók/szolidabb kajáldák/bowlinghelyek/előadások stb. vannak a közelben. Például ott a Frei kávéház vagy bármelyik teaház, ezek tökéletes helyszínek, nem túl drága egy csésze kávé, és még beszélgetni is lehet. Légy szíves, legyetek már kicsit talpraesettebbek! Ha attól féltek, rossz helyet ajánlotok, hát ajánljatok többet, amiből tudunk választani és máris megvan a kompromisszum!

És hát szörnyű, hogy erről is beszélni kell, de hát a megjelenés… Higgyétek el, értékeljük, ha nem szakadt ruhában/pulcsiban, hanem frissen zuhanyozva és borotválkozva, igényesen jelentek meg! A csövesdi nem igazán vonzó, ráadásul, ha már az elején se adtok magatokra, mi lesz később?

És akkor most feltéve, hogy nem dugópartnert kerestek és egy konszolidáltabb lánnyal van dolgotok, ha akkor először találkoztok (tehát netes ismerkedés), szerintem ne az első randin csattanjon el az a bizonyos első csók. Hiszen az még csak egy alapismerkedés, még azt sem tudhatjátok, élőben valójában fog-e vonzódni hozzátok a másik. Ha mégis megpróbálkoztok vele, íme egy jó tipp: próbáljátok meg előbb megfogni a lány kezét, mert ha már azt sem hagyja, akkor tutira nem fogjátok tudni megcsókolni sem, de legalább mindkettőtök számára egy kevésbé kínos szituból derül ki, és nem „élesben”. Ez egyébként alapból nem sokatoknak jut sajnos eszetekbe.

A randi végén pedig esetleg lehetnétek annyira udvariasak, hogyha felajánljátok, hogy hazaviszitek/hazakíséritek a lányt, vagy legalább a busz/metró stb. megállóig elkísérhetnétek, főleg, hogy tél van, és hamar sötétedik. Egy ilyen gesztus nagyon jól tud számunkra esni, mégsem jut eszetekbe ez sem.

Remélem, nem voltam szokásomhoz híven túl ironikus, senkit nem szerettem volna megbántani, de ezek olyan alapvető bakik, hibák, amiket minimális odafigyeléssel orvosolni lehet. Sok sikert, uraim!

Tovább
0

30 évesen még mindig otthon? – A Pán Péter-szindrómáról



Férfiakról

„Bőven akadnak olyan emberek, akik egyszerűen nem akarnak felnőni, és teljesen elutasítják a felnőtt léttel járó felelősséget és nehézségeket. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány Pán Péter-szindrómának. Ha kíváncsi vagy a jellemzőire, a kialakulás legfőbb okaira és arra, milyen leküzdési lehetőségek vannak, hallgasd meg a Huffington Post cikke alapján vendégszerkesztőnk, Hosszú Noémi által összeállított adásunkat!” – írja a mentorfm.hu oldala, ahol egy érdekes eszmefuttatást hallgathatunk meg a csatornán a Pán Péter-szindrómásokról, avagy azokról a fiatalokról, akik manapság 30 éves kor felett is otthon élnek, nem képesek elköteleződni, felelősséget vállalni, és a többi… Ezen rádióadás szövegét hoztam el most nektek (általam) begépelve:

„Gyerekkorban magától értetődőnek tűnik, hogy a szülők minden szellőtől védelmezik gyermekeiket, és hajlamosak árgus szemekkel figyelni minden lépésüket; iskolába viszik őket, uzsonnákat csomagolnak nekik és gondolkodnak róla, hogy mindig tiszták és kipihentek legyenek. Megtanítják őket tanulni játszani, és igyekeznek a lehető legtöbb időt velük tölteni. Aztán a csemeték felnőnek, kirepülnek a családi fészekből és saját családot alapítanak. Karriert építenek, és később átadják a szüleiktől tanultakat saját gyermekeiknek. Legalábbis ideális esetben. Mert néha előfordul, hogy valaki nem akarja elhagyni az oltalmazó családi házat. Bőven akadnak olyan emberek, akik egyszerűen nem akarnak felnőni, és teljesen elutasítják a felnőtt léttel járó felelősséget és nehézségeket. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány Pán Péter-szindrómának…

…Gyerekkorunk egyik kedvenc története Pán Péter meséje, amelyben a fiú úgy dönt, sosem akar felnőni. Felnőttként aztán rájövünk, hogy ez a karakter nem csak a mesékben létezik, és nem kell Sohaországig utazni, hogy találkozzunk vele. Dan Kyle, amerikai pszichológus a ’80-as évek elején több olyan páciensét kezelte, aki felnőtt kora ellenére sem volt hajlandó a saját lábára állni, tartós párkapcsolatba kezdeni és megfelelő egzisztenciát kialakítani. Az ő életvitelük és viselkedésmintájuk közötti hasonlóság inspirálta a Pán Péter-szindróma - férfiak, akik sosem nőnek fel című könyv megírását. Ezt a főként felnőtt férfiakat érintő tünet együttest sosem ismerték el mentális betegségként, tehát hivatalosan nem tekintik pszichopatológiás állapotnak. Azonban elterjedtsége miatt számos pszichológus és szociológus foglalkozik a jelenséggel. Kyle úgy jellemzi ezeket a felnőtteket, mint akik elszántan ragaszkodnak a gyermekkor gondtalanságához, és visszautasítják azokat a felnőttekre jellemző társadalmi szerepeket, amelyek felelősségvállalással járnak. Nem kezdenek komoly társas kapcsolatba, inkább a kalandoknak élnek. Rendszerint a családi fészekben ragadnak, szüleikkel közös háztartásban élnek, és nincs igazán igényük arra, hogy saját otthont teremtenek. A munkahelyeiket gyorsan váltogatják, és nem vállalnak felelősségteljes pozíciót. Rendszeresen szélsőséges érzelmi kitöréseket produkálnak, és gyakran úgy viselkednek, mint a kamaszok. Minimális önkontrollal bírnak, és jellemző rájuk a magas fokú impulzivitás, ami valószínűsíti a káros szenvedélyek kialakulását. Néha igazán törődő és érzelmes embernek mutatják magukat, azonban ezt gyakran pillanatok alatt felváltja az érdektelen hozzáállás, ami összezavarja barátaikat, szüleiket és aktuális partnerüket.

A Pán Péter-szindróma mindkét nemet érinti, azonban gyakrabban fordul elő férfiak esetében. A szindrómától szenvedő férfiak ritkán jutnak el egy komoly kapcsolat kialakításáig. Amint felmerül az elköteleződés kérdése, szinte biztos, hogy véget vetnek a románcnak, mert az elköteleződés nem fér össze az értékrendjükkel, ezért inkább fiatalabb partnereket keresnek, akik még nem vágynak elköteleződésre és nem tervezgetnek közös jövőt vagy családalapítást.

Dan Kyle egy későbbi könyvében beszél a Wendy-szindrómáról is, amely ugyancsak ezeknél a férfiaknál felmerülő jelenség. Abban az esetben ugyanis, ha egy Pán Péter-szindrómától szenvedő férfi mégis komoly kapcsolatba kezdene, leggyakrabban olyan nőt választ, aki módfelett gondoskodó, és hajlamos minden teendőt elvégezni társa helyett. Humbelina Robles, a Granadai Egyetem professzora úgy foglalja össze a jelenséget, hogy Wendy a nő Pán Péter mögött. Lennie kell valakinek, aki megbirkózik azokkal a dolgokkal, amikkel Pán Péter nem tud, vagy nem akar, hiszen csak akkor maradhat meg Pán Péter szerepében, ha társa ellátja ezeket helyette. Ráadásul Wendy nem csak egy választott partner lehet, hiszen a férfi édesanyja is magára vállalhatja ezt a szerepet. Ezáltal minden nagyobb döntést a nő hoz meg, és ő vállalja a felelősséget is. A professzor felhívja a figyelmet, hogy éppen olyan nagy probléma, ha valaki Wendy szerepében tetszeleg, mint a felelőtlen gyereket játszani a felnőttkor ellenére.

A Pán Péter-szindrómától szenvedő emberekre sem a magánéletükben sem pedig karrierjük során nem jellemző a kiemelkedő sikerek elérése. Rendkívül rosszul viselik a kritikát, ami alacsony önértékelésükre vezethető vissza. Nehezen birkóznak meg a nagyobb kihívást jelentő feladatokkal, így ezek elkerülése érdekében gyakran váltogatják munkahelyüket, kerülik a nagy felelősséggel járó pozíciókkal. Ez alól csak az jelenthez kivételt, ha az ilyen viselkedési zavarokkal küzdő ember munkával próbálja betölteni az űrt, ami az élet minden más területén jelentkezik, és ezáltal mániákusan a karrierépítésbe menekül.

De hogyan is alakul ki ez az életvitel és mi okozhatja? A probléma forrása feltehetően a gyermekkorra nyúlik vissza, ahol a gyermek szülei egy túlságosan védelmező, ugyanakkor megengedő szülői viselkedést tanúsítanak. Védelmezésként minden olyan helyzettől próbálják megvédeni gyermekeiket, amelyben csalódás, fájdalom, vagy keserűség érheti őket. Majd a túlféltés hatására a gyermekben nem alakul ki felelősségtudat, és nem tanulja meg, hogyan kezelje megfelelő módon az érzelmeit, nem tudja feldolgozni az őt ért csalódásokat, így inkább elkerüli az érzelmeket és az olyan szituációkat, amelyek fájdalomhoz, csalódáshoz vezethetnek

 Egy 2007-es, Granadai Egyetemen végzett kutatás szerint a túlféltő, mindentől óvó szülői magatartás megnehezíti az önálló felnőtt élethez szükséges készségek elsajátítását. A szülők minden jóakaratuk ellenére ártanak a gyereknek, ha nem engedik, hogy megéljen bizonyos csalódásokat és nem tanítják meg szembenézni az általa megélt veszteségekkel. A helyzetet súlyosbítja, ha a szülők a túlféltéssel párhuzamosan túlságosan megengedő viselkedést tanúsítanak. Gyakori hiba például, hogy amikor a gyermek biztonságban van, akkor azon a biztonságosnak ítélt területen bármit csinálhat, amihez kedve van. Hagyják válogatni az ételek között, a számos felhalmozott és használaton kívüli játék mellé további játékokat vásárolnak a gyermek kérésére és még a kimondatlan kívánságaikat is teljesítik. Ezáltal a kicsik azt tanulják meg, hogy a világban csakis jó dolgok történnek, az élet pedig gondtalan és felhőtlen. Nem csoda, hogy felnőttként félnek szembenézni a csalódás, a szomorúság vagy épp a mellőzöttség érzésével, hiszen valahol lelkük mélyén érzik, hogy ezek az érzések léteznek, ők mégsem merik átélni őket.

A szindróma kezelését illetően a legnagyobb akadály az, hogy az érintettek ritkán látják be, hogy bármi gond lenne viselkedésükkel. Ha azonban mégis felismerik problémáikat, gyakran saját maguk fordulnak pszichológushoz, aki rendszeres terápiával segít továbblendülni az elakadt élethelyzeten. Tekintettel arra, hogy a Pán Péter-szindrómát nem ismerték el hivatalosan betegségként, a pszichológusok különféle kezelési módszert alkalmazhatnak, hiszen nincs kialakult eljárás vagy terápia. A már említett Humbelina Robles professzor például kiemelkedően fontosnak tartja, hogy ne csak a Pán Péter-szindrómától szenvedő egyén vegyen részt a terápián, hanem a partnere és családja is, hiszen ők is felelősek lehetnek a kialakult helyzetért, amit a család együttes erővel tud a leghatásosabban kezelni.

A nyugati társadalmakban kifejezetten magas azoknak a fiataloknak a száma, akikre ráfogható, hogy Pán Péter-szindrómában szenvednek. Ez lehet az oka annak, hogy a szindrómát a tudomány máig nem ismeri el betegségként. Nagyszüleink idejében még azt tekintették a társadalom által elfogadott trendnek, ha az ember húszéves kora környékén megházasodott, párjával közösen saját otthont teremtett és gyereket vállalt. Mára azonban ez a jól bevált életvitel és maguk a társadalmi elvárások is megváltoztak. A húszas évei során a legtöbb fiatal még tanul, mellette dolgozik, később pedig igyekszik karriert építeni. Párválasztás tekintetében is sokkal kritikusabbak a mai fiatalok, és egészen más szempontok alapján választanak, mint egykor nagyszüleik. A fiatal felnőttek az előttük álló rengeteg lehetőség miatt rendkívül bizonytalanok. Legtöbbször nem csak azon hezitálnak, hogy milyen hivatást válasszanak, de azt is el kell dönteniük, melyik országban vagy épp városban érdemes letelepedniük.

Jeffrey Arnett pszichológus a 2000-es évek elején megalkotta a kibontakozó felnőtt fogalmát, amely a 18-25 év közötti nagyon bizonytalan periódusra utal. Ezt a korszakot gyakran az elköteleződéstől és a felnőtt kortól való félelem jellemzi, ami miatt rengeteg fiatal akár a harmincas évekig is élheti kamaszkorát. Így a biztonságot nyújtó családi fészekben tartózkodás alatt alakítanak ki egy jövőképet és kezdik meg pályafutásukat ahelyett, hogy rögtön magukra vállalnák a felnőtt élet nehézségeit. Bár nem szabad általánosítani, ez a jelenség úgy is értelmezhető, mint a Pán Péter szindróma enyhébb formája, ami egyfajta trendet képvisel. Ma már nem ciki az egykori gyermekszobában élni és ott terveket szövögetni 30 évesen. De ezek szerint minden fiatal Pán Péternek tekinthető? A szociológusok szerint azért nem feltétlenül, mert a mai fiatalok várható élettartama lényegesen magasabb, mint jó pár évtizeddel korábban, így inkább úgy kellene értelmezni a kamaszkor hosszúra nyúlását, mint egyfajta igazodást a várhatóan hosszabb élethez és a személyiség folyamatos fejlődéséhez.

Thomas Huxley angol biológus egyszer azt mondta, az alkotó élet titka, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét, boldogok akkor lehetünk igazán, ha tudunk gyermeki könnyedséggel élni és örülni mindennek, amit kapunk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy élhetjük felnőtt éveinket a gyermekkor régmúlt gondtalanságában. Ha mégis ezt tesszük, azzal hatalmas terhet akasztunk a környezetünkben élőkre és nem utolsósorban a saját nyakunkba. Meg kell tanulunk vállalni az adott korral járó felelősséget és terheket. Szülőként pedig meg kell tanítani gyermekeinket ugyanerre. És miért is ne tennénk ezt? Hiszen minden életkornak megvan a maga csodája…”

/forrás: MentorFm/

Tovább
0

A férfi feladata



feladat Férfiakról Párkapcsolat

Tudom, hogy nem kifejezetten kedvelitek az ilyen cikkeket, és majd biztos hideget-meleget kapok majd a nyakamba, de éppen ideális az alkalom, hogy feltegyem komolyan a kérdést: mi a feladata egy férfinak egy párkapcsolatban?

Tovább
0