Tell the Truth

30 évesen még mindig otthon? – A Pán Péter-szindrómáról



Férfiakról

„Bőven akadnak olyan emberek, akik egyszerűen nem akarnak felnőni, és teljesen elutasítják a felnőtt léttel járó felelősséget és nehézségeket. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány Pán Péter-szindrómának. Ha kíváncsi vagy a jellemzőire, a kialakulás legfőbb okaira és arra, milyen leküzdési lehetőségek vannak, hallgasd meg a Huffington Post cikke alapján vendégszerkesztőnk, Hosszú Noémi által összeállított adásunkat!” – írja a mentorfm.hu oldala, ahol egy érdekes eszmefuttatást hallgathatunk meg a csatornán a Pán Péter-szindrómásokról, avagy azokról a fiatalokról, akik manapság 30 éves kor felett is otthon élnek, nem képesek elköteleződni, felelősséget vállalni, és a többi… Ezen rádióadás szövegét hoztam el most nektek (általam) begépelve:

„Gyerekkorban magától értetődőnek tűnik, hogy a szülők minden szellőtől védelmezik gyermekeiket, és hajlamosak árgus szemekkel figyelni minden lépésüket; iskolába viszik őket, uzsonnákat csomagolnak nekik és gondolkodnak róla, hogy mindig tiszták és kipihentek legyenek. Megtanítják őket tanulni játszani, és igyekeznek a lehető legtöbb időt velük tölteni. Aztán a csemeték felnőnek, kirepülnek a családi fészekből és saját családot alapítanak. Karriert építenek, és később átadják a szüleiktől tanultakat saját gyermekeiknek. Legalábbis ideális esetben. Mert néha előfordul, hogy valaki nem akarja elhagyni az oltalmazó családi házat. Bőven akadnak olyan emberek, akik egyszerűen nem akarnak felnőni, és teljesen elutasítják a felnőtt léttel járó felelősséget és nehézségeket. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány Pán Péter-szindrómának…

…Gyerekkorunk egyik kedvenc története Pán Péter meséje, amelyben a fiú úgy dönt, sosem akar felnőni. Felnőttként aztán rájövünk, hogy ez a karakter nem csak a mesékben létezik, és nem kell Sohaországig utazni, hogy találkozzunk vele. Dan Kyle, amerikai pszichológus a ’80-as évek elején több olyan páciensét kezelte, aki felnőtt kora ellenére sem volt hajlandó a saját lábára állni, tartós párkapcsolatba kezdeni és megfelelő egzisztenciát kialakítani. Az ő életvitelük és viselkedésmintájuk közötti hasonlóság inspirálta a Pán Péter-szindróma - férfiak, akik sosem nőnek fel című könyv megírását. Ezt a főként felnőtt férfiakat érintő tünet együttest sosem ismerték el mentális betegségként, tehát hivatalosan nem tekintik pszichopatológiás állapotnak. Azonban elterjedtsége miatt számos pszichológus és szociológus foglalkozik a jelenséggel. Kyle úgy jellemzi ezeket a felnőtteket, mint akik elszántan ragaszkodnak a gyermekkor gondtalanságához, és visszautasítják azokat a felnőttekre jellemző társadalmi szerepeket, amelyek felelősségvállalással járnak. Nem kezdenek komoly társas kapcsolatba, inkább a kalandoknak élnek. Rendszerint a családi fészekben ragadnak, szüleikkel közös háztartásban élnek, és nincs igazán igényük arra, hogy saját otthont teremtenek. A munkahelyeiket gyorsan váltogatják, és nem vállalnak felelősségteljes pozíciót. Rendszeresen szélsőséges érzelmi kitöréseket produkálnak, és gyakran úgy viselkednek, mint a kamaszok. Minimális önkontrollal bírnak, és jellemző rájuk a magas fokú impulzivitás, ami valószínűsíti a káros szenvedélyek kialakulását. Néha igazán törődő és érzelmes embernek mutatják magukat, azonban ezt gyakran pillanatok alatt felváltja az érdektelen hozzáállás, ami összezavarja barátaikat, szüleiket és aktuális partnerüket.

A Pán Péter-szindróma mindkét nemet érinti, azonban gyakrabban fordul elő férfiak esetében. A szindrómától szenvedő férfiak ritkán jutnak el egy komoly kapcsolat kialakításáig. Amint felmerül az elköteleződés kérdése, szinte biztos, hogy véget vetnek a románcnak, mert az elköteleződés nem fér össze az értékrendjükkel, ezért inkább fiatalabb partnereket keresnek, akik még nem vágynak elköteleződésre és nem tervezgetnek közös jövőt vagy családalapítást.

Dan Kyle egy későbbi könyvében beszél a Wendy-szindrómáról is, amely ugyancsak ezeknél a férfiaknál felmerülő jelenség. Abban az esetben ugyanis, ha egy Pán Péter-szindrómától szenvedő férfi mégis komoly kapcsolatba kezdene, leggyakrabban olyan nőt választ, aki módfelett gondoskodó, és hajlamos minden teendőt elvégezni társa helyett. Humbelina Robles, a Granadai Egyetem professzora úgy foglalja össze a jelenséget, hogy Wendy a nő Pán Péter mögött. Lennie kell valakinek, aki megbirkózik azokkal a dolgokkal, amikkel Pán Péter nem tud, vagy nem akar, hiszen csak akkor maradhat meg Pán Péter szerepében, ha társa ellátja ezeket helyette. Ráadásul Wendy nem csak egy választott partner lehet, hiszen a férfi édesanyja is magára vállalhatja ezt a szerepet. Ezáltal minden nagyobb döntést a nő hoz meg, és ő vállalja a felelősséget is. A professzor felhívja a figyelmet, hogy éppen olyan nagy probléma, ha valaki Wendy szerepében tetszeleg, mint a felelőtlen gyereket játszani a felnőttkor ellenére.

A Pán Péter-szindrómától szenvedő emberekre sem a magánéletükben sem pedig karrierjük során nem jellemző a kiemelkedő sikerek elérése. Rendkívül rosszul viselik a kritikát, ami alacsony önértékelésükre vezethető vissza. Nehezen birkóznak meg a nagyobb kihívást jelentő feladatokkal, így ezek elkerülése érdekében gyakran váltogatják munkahelyüket, kerülik a nagy felelősséggel járó pozíciókkal. Ez alól csak az jelenthez kivételt, ha az ilyen viselkedési zavarokkal küzdő ember munkával próbálja betölteni az űrt, ami az élet minden más területén jelentkezik, és ezáltal mániákusan a karrierépítésbe menekül.

De hogyan is alakul ki ez az életvitel és mi okozhatja? A probléma forrása feltehetően a gyermekkorra nyúlik vissza, ahol a gyermek szülei egy túlságosan védelmező, ugyanakkor megengedő szülői viselkedést tanúsítanak. Védelmezésként minden olyan helyzettől próbálják megvédeni gyermekeiket, amelyben csalódás, fájdalom, vagy keserűség érheti őket. Majd a túlféltés hatására a gyermekben nem alakul ki felelősségtudat, és nem tanulja meg, hogyan kezelje megfelelő módon az érzelmeit, nem tudja feldolgozni az őt ért csalódásokat, így inkább elkerüli az érzelmeket és az olyan szituációkat, amelyek fájdalomhoz, csalódáshoz vezethetnek

 Egy 2007-es, Granadai Egyetemen végzett kutatás szerint a túlféltő, mindentől óvó szülői magatartás megnehezíti az önálló felnőtt élethez szükséges készségek elsajátítását. A szülők minden jóakaratuk ellenére ártanak a gyereknek, ha nem engedik, hogy megéljen bizonyos csalódásokat és nem tanítják meg szembenézni az általa megélt veszteségekkel. A helyzetet súlyosbítja, ha a szülők a túlféltéssel párhuzamosan túlságosan megengedő viselkedést tanúsítanak. Gyakori hiba például, hogy amikor a gyermek biztonságban van, akkor azon a biztonságosnak ítélt területen bármit csinálhat, amihez kedve van. Hagyják válogatni az ételek között, a számos felhalmozott és használaton kívüli játék mellé további játékokat vásárolnak a gyermek kérésére és még a kimondatlan kívánságaikat is teljesítik. Ezáltal a kicsik azt tanulják meg, hogy a világban csakis jó dolgok történnek, az élet pedig gondtalan és felhőtlen. Nem csoda, hogy felnőttként félnek szembenézni a csalódás, a szomorúság vagy épp a mellőzöttség érzésével, hiszen valahol lelkük mélyén érzik, hogy ezek az érzések léteznek, ők mégsem merik átélni őket.

A szindróma kezelését illetően a legnagyobb akadály az, hogy az érintettek ritkán látják be, hogy bármi gond lenne viselkedésükkel. Ha azonban mégis felismerik problémáikat, gyakran saját maguk fordulnak pszichológushoz, aki rendszeres terápiával segít továbblendülni az elakadt élethelyzeten. Tekintettel arra, hogy a Pán Péter-szindrómát nem ismerték el hivatalosan betegségként, a pszichológusok különféle kezelési módszert alkalmazhatnak, hiszen nincs kialakult eljárás vagy terápia. A már említett Humbelina Robles professzor például kiemelkedően fontosnak tartja, hogy ne csak a Pán Péter-szindrómától szenvedő egyén vegyen részt a terápián, hanem a partnere és családja is, hiszen ők is felelősek lehetnek a kialakult helyzetért, amit a család együttes erővel tud a leghatásosabban kezelni.

A nyugati társadalmakban kifejezetten magas azoknak a fiataloknak a száma, akikre ráfogható, hogy Pán Péter-szindrómában szenvednek. Ez lehet az oka annak, hogy a szindrómát a tudomány máig nem ismeri el betegségként. Nagyszüleink idejében még azt tekintették a társadalom által elfogadott trendnek, ha az ember húszéves kora környékén megházasodott, párjával közösen saját otthont teremtett és gyereket vállalt. Mára azonban ez a jól bevált életvitel és maguk a társadalmi elvárások is megváltoztak. A húszas évei során a legtöbb fiatal még tanul, mellette dolgozik, később pedig igyekszik karriert építeni. Párválasztás tekintetében is sokkal kritikusabbak a mai fiatalok, és egészen más szempontok alapján választanak, mint egykor nagyszüleik. A fiatal felnőttek az előttük álló rengeteg lehetőség miatt rendkívül bizonytalanok. Legtöbbször nem csak azon hezitálnak, hogy milyen hivatást válasszanak, de azt is el kell dönteniük, melyik országban vagy épp városban érdemes letelepedniük.

Jeffrey Arnett pszichológus a 2000-es évek elején megalkotta a kibontakozó felnőtt fogalmát, amely a 18-25 év közötti nagyon bizonytalan periódusra utal. Ezt a korszakot gyakran az elköteleződéstől és a felnőtt kortól való félelem jellemzi, ami miatt rengeteg fiatal akár a harmincas évekig is élheti kamaszkorát. Így a biztonságot nyújtó családi fészekben tartózkodás alatt alakítanak ki egy jövőképet és kezdik meg pályafutásukat ahelyett, hogy rögtön magukra vállalnák a felnőtt élet nehézségeit. Bár nem szabad általánosítani, ez a jelenség úgy is értelmezhető, mint a Pán Péter szindróma enyhébb formája, ami egyfajta trendet képvisel. Ma már nem ciki az egykori gyermekszobában élni és ott terveket szövögetni 30 évesen. De ezek szerint minden fiatal Pán Péternek tekinthető? A szociológusok szerint azért nem feltétlenül, mert a mai fiatalok várható élettartama lényegesen magasabb, mint jó pár évtizeddel korábban, így inkább úgy kellene értelmezni a kamaszkor hosszúra nyúlását, mint egyfajta igazodást a várhatóan hosszabb élethez és a személyiség folyamatos fejlődéséhez.

Thomas Huxley angol biológus egyszer azt mondta, az alkotó élet titka, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét, boldogok akkor lehetünk igazán, ha tudunk gyermeki könnyedséggel élni és örülni mindennek, amit kapunk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy élhetjük felnőtt éveinket a gyermekkor régmúlt gondtalanságában. Ha mégis ezt tesszük, azzal hatalmas terhet akasztunk a környezetünkben élőkre és nem utolsósorban a saját nyakunkba. Meg kell tanulunk vállalni az adott korral járó felelősséget és terheket. Szülőként pedig meg kell tanítani gyermekeinket ugyanerre. És miért is ne tennénk ezt? Hiszen minden életkornak megvan a maga csodája…”

/forrás: MentorFm/

Tovább
0

Ez az árja Budapest? Ez a paraszt "vidék"?



Feladat

Már kb. évtizedek óta húzódik az erős ellentét a "vidékinek" titulált nem budapestiek és a fővárosiak között. Kiváltképp a szabolcsiak és a budapestiek utálják egymást mérhetetlenül, de mennyi ennek az alapja, és mi is váltja ki ezt? A tyúk volt előbb, vagy a tojás? Kemény feladat lesz összeszednem az ide vonatkozó netes kommenteket, de szemezgessünk kicsit, miközben vázolom a helyzetet.

Tovább
0

Szende tinilányokból huszon-harmincéves ribik? - Fel van adva a lecke



Feladat Tiniknek Nőkről

Régen sokszor mondták nekem, hogy járj el szórakozni, most, amíg teheted, mert ha most nem teszed, később csak baj lesz, mert majd akkor akarsz élni, mikor már nem lehet… Speciel ez rám annyira nem jellemző, köszönöm szépen, de tökéletesen megvagyok így is. Ahogy viszont körülnézek az ismerőseim, régi iskolatársaim között, szinte feldolgozni sem lehet azt a változást, amin egyesek keresztül mentek.

Tovább
0

A férfi feladata



feladat Férfiakról Párkapcsolat

Tudom, hogy nem kifejezetten kedvelitek az ilyen cikkeket, és majd biztos hideget-meleget kapok majd a nyakamba, de éppen ideális az alkalom, hogy feltegyem komolyan a kérdést: mi a feladata egy férfinak egy párkapcsolatban?

Tovább
0