Kevesen gondolunk bele, hogy a lelkünk egészsége elsősorban önmagunkból indul ki, azaz az önmagunk iránti szeretetből. Igen, biztos vagyok benne, hogy ez első nekifutásnak nagyon klisésnek hangozhat, azonban tényleg ez az, amire a mai rohanó és média uralta világunkban abszolút nem fordítunk időt. Nem ápoljuk az önmagunkkal való kapcsolatunkat és többnyire a média hatására inkább elégedetlenek vagyunk saját magunkkal, testünkkel, lelkünkkel egyaránt. Ez pedig rengeteg probléma forrása lehet, amely egyenes út a pszichológus ajtajához (utóbbira egy következő cikkemben ígérem, visszatérek).

Tehát az önszeretet. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy elégedett például a testével? Hogy amikor a tükör elé áll, őszintén úgy érzi, szereti magát, elégedett a melleivel, izmaival, nemiszervével, hajával, arcával, magasságával, stb. Vagy mennyire vagyunk elégedettek az érzelmességünkkel, személyiségünkkel, intelligenciánkkal? Valószínűnek tartom, hogy mindössze néhány százalékra tehető ez az arány, az emberek többsége ugyanis penetránsan rosszul áll ezen a téren. Manapság egyáltalán nem divat ugyanis saját magunkkal és a belső lelki békénkkel foglalkozni, hisz még anélkül is keveselljük azt a 24 órát, ami egy nap rendelkezésünkre áll. Hibáztathatjuk emiatt a felgyorsult világunkat és a társadalmi elvárásokat is, de az igazság az, hogy a boldogság és az egészség útja pontosan itt kezdődik. Ha már sikerült túltennetek magatokat rajta, hogy talán egy kicsit klisével foglalkozom, megmagyarázom.

Ha nem vagy elégedett magaddal, ez egy idő után roncsolóan hat még a testedre is. Esetleg depressziós is leszel. Vagy csak bebeszéled magadnak, hogy csúnya vagy, hogy nem érdemelsz többet. Nem érzed érdemlegesnek saját magadat arra, hogy törődj magaddal. Tehát ha ebből kifolyólag nem ápolod a testedet, lelkedet rendesen, például nem figyelsz oda az étkezésre, elég alvásra, mentális frissességedre, kikapcsolódásodra, szükségleteidre, villámgyorsan lebetegedsz testileg-lelkileg és pszichésen egyaránt. Mind jön egymás után sorban. Ez egy ördögi kör. Az egészséges élet kiindulópontja tehát a tükör előtt keresendő.

Ezzel a témakörrel egyébként részletesen például Teal Swan foglalkozik, aki könyvet is írt arról, hogyan szeressük önmagunkat, s ebben a könyvében nem csak tanácsokat ad, hanem gyakorlatokat is mutat olvasói számára. Valószínűnek tartom, hogy első hallásra infantilisnek tűnhet az ötlet, hogy állj oda a tükör elé meztelenül és mondogass szépen kedves dolgot magadnak. Például, hogy szép vagy, szereted magad, szép a szemed, stb. Pedig ez a megerősítés igenis segít abban, hogy pozitívan állj magadhoz. Mégis miért kérdezgetnénk különben a párunkat is állandó visszajelzést várva, hogy vajon elég szexik vagyunk-e az adott ruhában? Mert szükségünk van erre. De mondhatnám azt a gyakorlatot is, hogy helyezz ki egy kiskori fényképet a szobádba, és igyekezz úgy cselekedni, hogy őt tartod szem előtt: ezt a gyereket, aki még a mai napig benne él. Mire van szüksége? Gondoskodásra, szeretetre, törődésre. Tedd fel naponta többször a kérdést magadnak: "Mit tenne most olyasvalaki, aki szereti önmagát?". Esetleg elmenne sétálni? Vagy venne egy jóleső fürdőt? Lefeküdne időben, hogy végre kipihenje magát? A válasz, hogy mit kellene tenned azért, hogy jobban érezd magad a bőrödben, ott van a szemed előtt, csak meg kellene hallgatnod a vágyaidat.

És ha még mindig nincs eleged a témából, vagy rájöttél, hogy van értelme annak, amit leírtam, kipróbálhatsz még valamit. Csukd be a szemed, képzeld magad egy kellemes, általad kialakított helyre, és beszélgess a gyerekkori éneddel, tölts vele időt. Meglátod, ha ettől nem riadsz vissza, olyan lesz, mint egy megtisztulás.

Vagy fogj egy tollat, és írj egy hosszú levelet saját magadnak. Hívhatod akár szerelmes levélnek is, a lényeg, hogy olyan dolgokat írj bele, amiket szeretnél hallani. Később, amikor lesz olyan időszak az életedben, hogy megint mélyponton vagy, ez a levél még sokat segíthet abban, hogy feljöjj a felszínre.

Szóval klisé vagy nem klisé: az egészségünk kulcsa először is a mi kezünkben van. Most már tudod, hol kéne elkezdeni.

Becslések szerint az Asperger-szindrómások 30-50%-a nincs diagnosztizálva.

A diagnózist megnehezíti, hogy nincs általánosan elfogadott diagnosztikai kritériumrendszere. Ez azért is lehet, mert az enyhébb megnyilvánulását nem olyan egyszerű felismerni, az adott illető talán csak furcsának vagy érzéketlennek tűnhet, vagy ha volt is vizsgálva, félrediagnosztizálták. Az interneten már egyébként több Asperger teszt is elérhető, ahol tesztelhetjük magunkat, de lássuk is kicsit részletesebben, miről is van szó.

Az Asperger-szindróma az autizmus spektrumzavarok közé tartozik. Általános jellemzője lehet az átlagos vagy magas intelligenciaszint, kommunikációs, önkifejezési problémák, a szemkontaktus kerülése, görcsös ragaszkodás a szabályokhoz, depresszió, feszültség, aprólékos beszéd, stb. Az aspergeresekről elmondható, hogy nem tudják értelmezni a testbeszédet, gesztusokat vagy az arcmimikát sem, ezek pedig a kommunikáció alappillérei. Gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha nem tudnánk megállapítani, valaki mikor ironizál, testbeszéde alapján mikor dühös, feszült vagy boldog, stb. Nekik nincsen vágyuk arra sem, hogy társas kapcsolatokban részt vegyenek, érzelmileg kötődjenek.

Az autistákhoz hasonlóan ők is hajlamosak belefeledkezni egy-egy területbe és szakértővé kiképezni magukat, viszont a különbség pl. egy autista és egy aspergeres között az, hogy náluk nem jelentkezik a megkésett beszédfejlődés problémája, nincs jele kognitív fejlődési késedelemnek, koruknak megfelelően viselkednek. Persze, a nyelvhasználatuk gyakran eltér a megszokottól, s ahogy a testbeszéd esetében is, nem tudják értelmezni a különböző árnyalatokat, és gyakran mindent szó szerint értenek. Nincs mögöttes jelentés, metafora, ezek megérzése számukra nehézséget okoz.

De hogy mi a szakirodalom szerinti az aspergereseket illetően leginkább érintett, sérült terület? Az empátia. Azaz az együttérzés, átérzés, beleélés, vagy mondhatnám akár a kapcsolatteremtésre való igény és képesség hiányát, a barátkozás nehézségeit. Bár nem zárkóznak el az emberi kapcsolatoktól, párbeszéd esetén észrevehető, hogy ragaszkodnak egy konkrét, az őket érdeklő témakörhöz és attól nehezen vonatkoztatnak el.

De kiket ismerhetünk még? Állítólag a híres aspergeresek közé tartozik pl. Albert Einstein, Bonaparte Napóleon, Leonardo da Vincci, Vincent van Gogh, de mondhatnám akár a híres tévésorozat, az Agymenők fiktív szereplőjét, Sheldont is (nem magát a színészt, hanem a karaktert, akit alakít). Ő az Asperger és a Savant-szindróma között egyensúlyozik, bár utóbbi zsenialitás inkább az autizmussal szokott társulni (amikor egy személy egy bizonyos területen zseniális képességet mutat). Bár utólag a sorozat készítői tagadták, hogy Sheldon aspergeres lenne, ha jól megvizsgáljuk Sheldon karakterét, nagyon jól látszik rajta pl. az empátia hiánya, vagy, hogy gyakran belefeledkezik az őt érdeklő témába, és nem is nagyon foglalkozik vele, ha beszélgetőpartnerét ez nem érdekli. Megszokott rutinja van, amitől nagyon nem szeret eltérni, nem érti a humort vagy az iróniát.

Viszont, kérdés, hogy ha az Asperger-szindrómának vannak enyhe változatai, amik nehezen felismerhetők, illetve azért a többség egyáltalán nem végez el csak úgy egy erre vonatkozó tesztet még az interneten sem: vajon az emberiség hány százalékát sújtja ez a betegség? Mert például azoknál a gyerekeknél, ahol konkrétan megállapítható, hogy aspergeresek, általában a szülőknél is kimutatható annak enyhe változata. Talán többet kéne ezzel a betegséggel foglalkoznunk? Vajon van ráció abban, hogy az emberiség emocionálisan nem hanyatlik, hanem az Asperger lappang többségünkben? Talán embertársaink egy részétől hiába is várunk együttérzést?

Az optimizmus egészséges, a pesszimizmus egészségtelen. Igazából ez már régóta bizonyított, mégis a legtöbb ember egyáltalán nem igyekszik azon, hogy életfelfogását a saját egészségének megőrzése és persze jóléte érdekében átformálja. Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta előadásainak többségén ezzel a témakörrel foglalkozik.

Általa hallottam például, hogy a Harvard Egyetemen végeztek egy optimizmus-pesszimizmus néven elhíresült kísérletet, ahol bebizonyították, hogy a nézőpont, a viszony az élet dolgaihoz befolyásolja az egészségünket is. Egy, a Harvardon végzett évfolyam diákjainál megnézték azt, hogy kb. mi az, ahogy viszonyulnak dolgokhoz, mennyire nyitottak, mennyire terveznek, reménykednek, elképzelik-e magukat 10 évvel később. Ez alapján 2 nézőpont különült el:

• a pesszimisztikus, amelyben az óvatosság, döntési nehézség, dolgok "átrágása", racionális beállítottság, (depresszió) volt jellemző;
• és volt az optimista csoport, akik bátran tekintetek a jövőbe, pozitívabb hozzáállást tanúsítottak az élet dolgaihoz.

Az illetőket, résztvevőket 5 évente szűrték, vizsgálták meg az egészségi állapotuk kapcsán. Érdekes, hogy 5-10-15 év után sem történt semmiféle változás, különbözet nem mutatkozott, míg a kísérleti résztvevők el nem értek a 45. életévükhöz. Itt, amikor már az életük delén járók visszatekintettek életükre, a rezignált, jövőkép nélküli tagok azaz a pesszimisták körében a szív- és keringési zavarok, daganatos betegségek, addikciók és a depresszió szignifikánsan fordult elő, sőt mi több, ebben a csoportban már meghaltak emberek!
Tehát az életközépig olyan sok feladatunk van, hogy ezzel a számvetéssel nem is igen foglalkozunk, de ebben az életszakaszban, amikor már mérlegelünk és visszatekintünk, igenis jelentkeznek a különbségek.

Persze nem ez az egyetlen ilyen vizsgálat, Magyarországon is volt egy koherencia-vizsgálat 10 évre vonatkozóan. Ezek az emberek a koherencia érzés szempontjából (tudom-e tervezni, irányítani a jövőt, biztonságban vagyok-e) kerültek 10 éves megfigyelésre.

A magyar lelkiállapot egyébként eleve depresszív és pesszimista, de a tervezőképes emberek, akik képesek meghatározni életük értelmét, optimistábban viszonyulnak az életükhöz, életük delén jóval egészségesebbek mint pesszimista társaik.

Vizsgálták ezen kívül a súlyos helyzeteket átélő embereket. Viktor Frankl mondja például a Mégis mondj igent az életre! című könyvében, hogy akinek van kiért/miért élnie, az minden hogyant elvisel. A boldogságpszichológiai vizsgálatok is azt igazolják, hogy ha nincs az életünknek értelme, amit mi adhatunk meg neki, akkor a depresszió sötétségébe esünk.

Mi lehet a megoldás? Például az eleve pozitív gondolatok beültetése a fejünkbe, vagy a stressz mozgással való levezetése, kezelése, és persze a beszélgetés. Azzal, ha kibeszéljük (vagy naplónkban kiírjuk) magunkból a gondokat, rengeteg tehertől szabadulunk meg, és nem utolsósorban naplóírásnál pl. kicsit objetívebb rálátást biztosíthatunk magunknak a dolgokra a bejegyzéseket visszaolvasván. Akár szabjunk meg barátainkkal 1 órát, amikor felváltva kipanaszkodjuk magunkat, de napunk többi részében ne a sérelmekre és a panaszra koncentráljunk! Vagy menjünk sétálni, mert a ritmikus mozgás és a természet jó hatással van a lelkünkre, pszichénkre.

Ha nagyon idegesek, stresszesek vagyunk, kipróbálhatjuk azt a gyakorlatot is, hogy álljunk fel, feszítsük meg minden izmunkat, a kezünket szorítsuk ökölbe, majd egy nagy sóhaj kíséretében lazuljunk el. Vagy nevessünk, nézzünk vígjátékot, mert a nevetés bizonyítottan jó hatással van a lelkünkre, testünkre!

Egy másik módszer a fentebb említett pozitív gondolatok beültetése. Ez ébredés után a leghatékonyabb, például egy hétig minden reggel próbáljuk ki, hogy azt mondogatjuk magunknak az ágyban, hogy: ma nagyszerű napod lesz, ma valami jó fog történni veled! Az agyunk, mint egy kisgyerek, akinek meg lett ígérve valami, azon a napon az állításnak megfelelő jeleket fogja keresni, és a negatív dolgokat szinte figyelmen kívül hagyja.

De itt van például az a mondás, hogy "mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád". Ebből kiindulva is megállapítható, hogy egymást tudjuk pozitív és negatív irányba is befolyásolni, tehát az optimizmus vagy a pesszimizmus ragadós. A hólabda effektus felhasználásával és a negatív üzenetek leredukálásával a környezetünkre is hatással lehetünk.

Tehát merjünk álmodni, tervezni, meghatározni életünk célját, merjünk kiszabadítani magunkat a racionális fogságból, személyes filozófiánkat létrehozni, higgyünk életünk céljában, terveinkben! Legyen motivációnk, készítsünk élettervet, mert amelyik hajó nem tudja a célt, annak sosincs jó széljárása.

A boldogság 9 furcsa titka videó Bagdy Emőkétől:

Sötétségből a fénybe: megküzdés a depresszióval:

A legtöbb embernek azért bizonyos kor fölött már szüksége van havi 1-2 receptre, lett légyen akár az csak egy fogamzásgátló vagy egy vérnyomáscsökkentő. Ezeket ugye rendszeresen kell szednünk és éppen ezért a háziorvoshoz állandóan el kell ballagnunk havi vagy legalább háromhavi rendszerességgel.

A probléma igazából ott kezdődik, hogy egy dolgozó ember egyszerűen erre nem ér rá. Kezdjük ott, hogy a receptjeinkért normál esetben be kell fáradnunk a háziorvoshoz. A dokik eleve rövid rendelési időben lelhetők fel, reggelente nagy többségüknek derogál időben megérkezni (leginkább fél/egyórás csúszás a normális), és általában azt is kikötik, hogy a rendelés vége előtt egy órával már egyáltalán ne fáradjunk oda. Ezzel tökéletesen kilőtték a munkába igyekvés előtt vagy épp munkaidő utáni látogatást. Maradhat opcióként az időpontkérés (amit szintén munkaidőre kapunk), mivel azonban csak receptet szeretnénk, erre valószínűleg azt a választ kapjuk, hogy rendelés elején fáradjunk oda, és az asszisztens akkor kiosztogatja őket. Feltéve ugye, ha dokikánk időben megérkezik és aláírja/bélyegzi azt.

Tehát lóhalálában elkérezkedünk az Ördög fattya főnökünktől, jelezvén, hogy aznap icipicit késünk, aztán stresszelve, izzadva ülünk már a rendelés megkezdése előtt egy órával (csak, hogy mi legyünk az elsők) további húsz ember között nyomorogva, és várunk… és várunk… Meghallgatjuk tíz öregasszony élettörténetét és unokáik nevét is memorizáljuk, mire nagy nehezen megérkezik háziorvosunk (mondom, akár egy órás késéssel). Tulajdonképpen örülhetünk, ha nem rúgnak ki a munkahelyünkről, vagy nem kell külön szabadnapot kivenni azért, hogy elhozhassunk egy receptet, hacsak nincs egy otthonülő nagymamánk vagy munkanélküli családtagunk, aki elintézi helyettünk.

Most komolyan: Milyen jó lenne egy olyan automata kifejlesztése, amelybe a doki este berakja az összes aláírt és – pecsételt receptet, a gép pedig (amely bármilyen időpontban látogatható) a TB kártya (bankkártya szerű) behelyezésével azonosítja a tulajdonosát, és kiadja a megfelelő receptet! Forradalmi megoldás, kérem szépen! Már csak a gyógyszertárba kellene bemennünk, ami a fentebb leírt tortúrához képest már igazán gyerekjáték. Vajon hány ember életét könnyítené meg ez?

Külföldön ez már olyan formában működik, hogy 0/24-ben a képernyő/telefonon át egy orvossal is konzultálhatunk, és a gép nem csak receptet, de bizonyos gyógyszereket is rendelkezésünkre bocsát.

Nem rég hallottam valahol, hogy a negyven feletti magyarok nagy részének már egyáltalán nincs saját foguk. Igazából meg sem lepődtem. Persze, ennek egyik oldala lehet az, hogyha az ember nem mos napi 2x fogat, vagy nem rendesen, esetleg nem használ fogselymet, sőt, olvastam pár cikket, ahol több fogorvos is azt mondja, étkezés után 30-60 percig várjunk a fogmosással.

„...az evés során egy enyhén savas közeg jön létre a szájüregben, amely könnyen kikezdi a fogzománcot, így a fogaid sérülékenyebbek lesznek. Ám ha megvárod, míg a szájüreg pH-értéke visszaáll a normális egyensúlyi állapotába, elkerülheted a veszélyt.”

Valószínűnek tartom, hogy már eleve itt az emberek 90%-a bukta a dolgot, de kis hazánkban, amely a betegellátás purgatóriuma, nem csak erről lehet szó. Kétségtelen, hogy nagy többségünk hála az SZTK-s fogorvosok hentesmunkájának, halálos félelemmel viseltetik a téma iránt. Lassan erre is külön kitalálhatunk egy latin valamilyen fóbiás elnevezést. Szájhagyomány útján terjednek az igaz történeten alapuló horror sztorik, és a lepukkant orvosi váróban lelki szemeink előtt sorra vizualizálódnak a Fűrész egyes részei… Mert pont olyan!

Alig fordítanak időt az emberre, szemét munkát végeznek, amit aztán kábé már lehetetlen helyrehozni is (például betömik a fogat, aztán a tömés alatt tovább romlik, ami szemmel lehet, hogy nem látható és csak a röntgen mutatja ki), és mintha csak a szadisták mennének erre a pályára. Gondoljuk addig, amíg szegényke büdzsénkből rá nem szánunk vagyonokat egy magán fogdokira. Akkor ugyanis megláthatjuk a különbséget. Pénzünkért cserébe nyugtató zöld környezetben, zenei aláfestéssel vagy épp tévénézés közben, akár altatatás alatt eshetünk át megkínzatásunkon, egy idő után pedig annyira megszokhatjuk a már-már furcsállott és kuriózumnak számító orvosi kedvességet, hogy még nevetésre és poénkodásra is fejünket adjuk.

Igen ám, de egy minimálbéres vagy akár afeletti átlagfizetésből nem olyan egyszerű ezt a pénzt előteremteni. De miért is van, hogy fizetjük a TB-t, aztán lassan már mindenhol kénytelenek vagyunk magánorvoshoz fordulni?

Mi, nők nem merünk már elmenni csak fizetős nőgyógyászhoz (hogy ne bánjanak úgy velünk, mint egy utolsó kapcaronggyal), a különböző (például szívbetegségekkel kapcsolatos) kivizsgálásokra pedig akkora a sor, hogy a több hónapos várakozást magándokikhoz látogatással kerüljük el. Akkor ez így most rendben van? Mire is használjuk a TB-t? Arra, hogy elmenjünk legalább a háziorvoshoz (és ott üljünk egy egész napot a receptre várva)? Ráadásul már az SZTK-s dokik zsebébe is pénzeket kell csúsztatnunk! De ez már egy külön poszt lesz.

A fogorvosra visszatérve, akik megtehetik, szerintem eleve szánjanak pénzt egy magánorvosra, és igyekezzünk csemetéinket még fiatal korban, amikor még nincsen panaszuk el-elvinni hozzá, hogy megszokhassák, és ne csak a negatív élmény kötődjön a fejükben a fogorvos szóhoz. Amikor pedig dokit keresünk, mindenképp járjunk utána a véleményeknek, és ne csak az árakat vegyük tekintetbe. Ha több beavatkozásra van szükség, kezdjük a legfájóbbal, de ha nincs panaszunk, akkor a kicsitől haladjunk a nagyobb probléma felé, hogy addig is bátorságot és pozitív tapasztalatokat szerezzünk a következő alkalomra.